Amikor bemutatkozol valakinek, mit mondasz el magadról először? A nevedet? A munkádat? Azt, hogy miben vagy tehetséges, mit szeretsz, mi lelkesít? Esetleg azt, hogy endometriózissal, cukorbetegséggel vagy egy másik krónikus betegséggel élsz együtt?

Ahogyan magunkról beszélünk, nem csupán a külvilágnak szól. Azok a szavak, amelyekkel újra és újra meghatározzuk önmagunkat, idővel belül is formálni kezdik, kiknek látjuk magunkat. És van egy különös fordulópont a betegségek történetében, amikor már nem azt mondjuk, hogy betegek vagyunk, hanem azt, hogy mi ezek vagyunk.

A diagnózis elsőre csak egy szó, mindenkiből más reakciókat vált ki. Egy név végre értelmet adhat azoknak a tüneteknek, amelyek addig zavarosnak, ijesztőnek vagy megmagyarázhatatlannak tűntek. Mások számára azonban a diagnózis idővel jóval több lesz, mint egy egyszerű magyarázat. Lassan bekebelezi a mindennapjaikat, az önmagukról alkotott képüket, és végül az identitásuk egyik legmeghatározóbb részévé válik.

A pszichológiában azt a jelenséget, amikor a diagnózis nem csak jelen van az életünkben, hanem elkezdi formálni, ahogy magunkra tekintünk, betegségidentitásnak nevezzük. Sokféleképpen viszonyulhatunk a diagnózisunkhoz. Van olyan, aki teljesen elutasítja a diagnózisát, és van olyan, aki őszinte elfogadással tud hozzá viszonyulni, és olyan is akad, aki idővel valamilyen személyes értelmet, jelentést talál benne. Viszont előfordulhat az is, hogy a diagnózis szinte mindent bekebelez: a mindennapokat, a testünkkel való viszonyt, a terveinket, és az önmagáról alkotott képet is. 

Azoknál, akiknek mindennapjait teljesen áthatja a betegségélmény, gyakoribb a szorongás, a negatív hangulati állapot, és szélsőséges esetben akár a társas izoláció is. Ez különösen igaz lehet olyan betegségek esetén, ahol nemcsak a fizikai egészség érintett, hanem az identitás legérzékenyebb rétegei is, mint például a nőiesség megélése, az önértékelés, a testkép, vagy akár a jövőkép. Ilyenek lehetnek a nőgyógyászati betegségek (például endometriózis) is, ahol a párkapcsolat, a gyermekvállalás és a saját testhez való viszony is sérülékennyé válhat.

Elsőre talán furcsának tűnhet, hogy egy diagnózis identitássá válhat. Pedig mindannyian címkéken keresztül értelmezzük magunkat. Azt mondjuk: „nő vagyok”, „jó tanuló vagyok”, és olykor azt is: „beteg vagyok”. De vajon hogyan is lehet úgy együtt élni egy betegséggel, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? Talán nem is az a cél, hogy a diagnózis ne változtasson meg bennünket, hiszen óhatatlanul is formálja azt, ahogyan gondolkodunk önmagunkról és a jövőnkről. Sokkal inkább az, hogy maradjon mellette hely minden másnak is, ami mi vagyunk. A hobbijainknak, terveinknek, álmainknak, személyiségünknek. Hogy a diagnózis ne vegye át a főszerepet egy olyan történetben, amelynek valójában mi vagyunk a főhősei. 

Ha most bemutatkoznál valakinek, neked mi lenne az első, amit elmondanál magadról egy bemutatkozásnál? És mi lenne az, amit szeretnél, ha mások elsőnek észrevennének rajtad?