Az Eötvös Loránd Tudományegyetem május 8-án díszdoktori címmel tünteti ki Jürgen Paul Schwindt heidelbergi professzort. A budapesti tudományos közeggel szoros kapcsolatot ápoló tudós a klasszika-filológia egyik legeredetibb gondolkodója, aki az Augustus-kori költészet radikális újra értelmezésével hívta fel magára a nemzetközi figyelmet. Munkássága egyszerre kötődik a szigorú szövegolvasás hagyományához és az elméleti újítás bátor kísérleteihez. Pályájáról, kutatásairól és a filológia tétjéről kérdeztük.

Görög, latin és indológiai tanulmányokat folytatott. Hogyan alakult úgy a tudományos érdeklődése, hogy végül a latin irodalomtudomány mellett köteleződött el?
Hazudnom kellene, ha azt állítanám, hogy a latin irodalomtudománnyal való kapcsolatom már a bölcsőben eldőlt. Hallgatóként a görög irodalom jóval erősebben vonzott. Ami az indiai irodalom kutatását illeti, úgy láttam, hogy ott – az irodalom összes ágát tekintve – még szinte minden tennivaló előttünk áll. Egy életrajzi esetlegesség terelt a latin irodalomtudomány felé: latinista doktori témavezetőm, Otto Zwierlein baráti közvetítése révén kerültem erre a pályára. A Bielefeldi Egyetem, első oktatói állomáshelyem, csak latin szakot működtetett. Itt vált számomra hamar nyilvánvalóvá ennek a diszciplínának a rendkívüli fejlődési potenciálja.

Munkássága középpontjában az Augustus-kori költészet kutatása áll. Hol látja ennek az irodalomnak a megértésében a legnagyobb kihívásokat?
Az Augustus-kori költészet kétségtelenül a világirodalom egyik legösszetettebb képződménye. Közel húsz évvel ezelőtt figyeltem fel benne valamire, amit a szövegek „atematikus diszpozíciójának” nevezek. Szerzői nem annyira témákra építenek, mint inkább a nyelvi műveletek legapróbb és legfinomabb elmozdulásaira, amelyek a világot – úgy, ahogyan ismerni véljük – új fényben láttatják. Túlságosan sokáig olvastuk ezeket a szövegeket politikai várakozásokkal, abban a reményben, hogy választ adnak koruk nagy kérdéseire. És igen, találunk válaszokat – de másképpen, mint ahogyan azt többnyire feltételezzük. 

E szövegek politikai dimenziója gyakran éppen abban rejlik, hogy határozottan megtagadják a hatalom és a hatalmasok nagy énekének megszólaltatását. 

Ehelyett egy mintegy dodekafon módon szerveződő zenekar sajátos hangzatainak sorozatát halljuk: én ezt a politika szétzúzásának nevezem. Meggyőződésem, hogy az Augustus-kori költészet értelmezését illetően – a legutóbbi évtizedek minden erőfeszítése ellenére is – még mindig inkább a kezdeteknél tartunk. Még számos – minden bizonnyal feltűnést keltő – felfedezés vár ránk.

Ön a heidelbergi Nemzetközi Filológiaelméleti Koordinációs Központ vezetője. Hogyan látja a filológia és az elmélet viszonyát?
A (klasszika-)filológia elméleti kérdésekben sokáig – túlságosan is sokáig – a nyilvános figyelem radarja alatt maradt. Pedig minden adottsága megvan ahhoz, hogy a szövegek megfigyeléséből kiinduló elméletalkotásra vállalkozzon. Életem felét azzal töltöttem, hogy olyan fiatalokat támogassak, akik ezt a feladatot bátran magukra próbálták vállalni. Nem mindegyikük tudott érvényesülni. Az ellenállás nagy. Ahelyett, hogy saját, mérhetetlenül gazdag lehetőségeire támaszkodna, a klasszika-filológia nemzetközi szinten – vagyis szinte mindenütt – a kortárs divatokat követi. 

A filológia elméleti diszciplína, de olyan, amely – meggyőződésem szerint – felismeréseit mindenekelőtt a szövegekkel való bánásmódból nyeri. 

Itt olykor olyan belátásokhoz jut, amelyekhez a filozófia – a nyelvhez fűződő, nem ritkán pusztán instrumentális viszonya miatt – nehezen fér hozzá.

Mely filológusok és teoretikusok hatottak Önre a leginkább?
Mint bizonyára észrevette, a teoretikusok nevei írásaimban ritka kivételnek számítanak. Az elméleti szövegeket (Creuzer, Kant, Schlegel, Böckh, Wilamowitz, Foucault) is úgy olvasom, mint az úgynevezett elsődleges szövegeket – azaz radikálisan. Az irányzatok és iskolák körüli felhajtás nem az én világom. Ezért a tanítványaimat is, akiket egy időre rám bíznak, arra igyekszem ösztönözni, hogy minden tekintélynek – beleértve szerény személyemet is –, ahol csak lehet és ahogyan csak lehet, bizalmatlanul álljanak ellen, és a lehető leghamarabb a saját lábukra álljanak. És erre legkésőbb akkor válnak képessé, amikor az olvasás technikáit a maguk lehetőségei szerint tökéletesítették. 

A mesterségbeli tudás elsajátítása minden komolyan vehető elméletalkotás elengedhetetlen előfeltétele. 

És mivel mindenki másként olvas, tanítványaim is annyira különböznek egymástól karakterben és habitusban, hogy aligha gondolná az ember, hogy egyazon iskolához tartoznak.

Hogyan lett a heidelbergi komparatisztikai mesterképzés kezdeményezője?
Soha nem kerestem szakmapolitikai értelemben a kapcsolatot az általános és összehasonlító irodalomtudománnyal. A komparatisztikai szemlélet magából a tárgyból következett, amellyel foglalkoztunk. Ugyanakkor komoly hiányosságnak éreztem, hogy a Heidelbergi Egyetem – a komparatív irodalomkutatás terén felhalmozott kivételes hagyományai (Curtius, Gundolf) ellenére – ezen a téren hosszú ideig vak maradt. Két sikertelen kísérlet után a kétezres években és a 2010-es évek elején végül valamivel több mint tíz évvel ezelőtt sikerült újra megalapítani a komparatisztikát, az általam a bölcsészettudományi karon vezetett tanszék, valamint a modern filológiai kar és a Zsidó Tanulmányok Főiskolájának képviselői közötti együttműködésben. 

A heidelbergi klasszikus és modern irodalomtudomány mesterképzés az egyetlen német komparatisztikai program, amely az ókori nyelvek és irodalmak nem pusztán felszínes ismeretét kötelezően előírja. Saját komparatisztikai oktatói tevékenységem azonban jóval korábbra nyúlik vissza: egészen a kilencvenes évek közepéig, amikor Karl Heinz Bohrerrel a Bielefeldi Egyetemen két felejthetetlen szemeszteren át tartottunk előadásokat a „Metafora és mítosz” témájában. Mindig hálával gondolok arra, hogy pályám kezdetén megadatott számomra a kiváló komparatistákkal való találkozás lehetősége: Karl Heinz Bohrer mellett Hans Ulrich Gumbrechtet, Werner Hamachert és Barbara Vinkent említeném. Ezekhez az emberekhez hosszú barátság fűzött, és fűz mind a mai napig.

Szoros kapcsolatokat ápol az Eötvös Loránd Tudományegyetemmel. Mi ennek az együttműködésnek a sajátossága?
Tanszékem számos kapcsolatot tart fenn Európában, valamint Észak- és Dél-Amerikában. 

A budapesti kollégáimmal való együttműködést azonban mindig különösen szorosnak és termékenynek éreztem. 

Szerencsém volt, hogy már röviddel heidelbergi kinevezésem után kapcsolatba kerülhettem a magyar latinisztika néhány kiváló képviselőjével, és nem sokkal később talán legközelebbi budapesti kollégámmal, Krupp Józseffel, valamint tanárával, Déri Balázzsal is megismerkedhettem. Krupp ragyogó ELTE-s doktori védése élénken él bennem. Ugyanebben az időben ismerkedtem meg a budapesti komparatisztika meghatározó alakjával, Kulcsár Szabó Ernővel és tehetséges tanítványaival. Ezekből a kapcsolatokból nőtt ki a Kulturtechnik Philologie című különleges tanulmánykötet, amely 2010-ben jelent meg a Bibliothek der klassischen Altertumswissenschaften című, általam szerkesztett sorozatban. Együttműködésünk egyik csúcspontja a Ferenczi Attila által szervezett, 2012 szeptemberében megrendezett konferencia volt Horatius Ars poeticájáról, amelyen a világ legkiválóbb Horatius-kutatói közül többen is részt vettek. A konferencia eredményei a rangos Materiali e discussioni folyóiratban jelentek meg. 

Ha röviden kellene jellemeznem budapesti kollégáimat, az intellektuális igényességüket, módszertani szigorukat, stiláris eleganciájukat és azt a nagyfokú nyitottságot emelném ki, amellyel egy külföldi kollégát fogadnak. Mindeközben Krupp József az évek során a magyar irodalom és kultúra kincseinek különösen értékes közvetítőjévé vált számomra. Azok a művek, amelyeket páratlan tapintattal ajánlott figyelmembe, gazdagították az életemet.

Kaphatunk egy kis betekintést jelenlegi kutatásaiba?
Kutatásaim három területen mozognak, amelyek – amint könnyen belátható – legbelső összefüggésükben szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Egyrészt ott van az intenzitás irodalomtörténete, amelyet a késő köztársaság korának nagy befejezetlen életművén, Catulluson keresztül, három még publikálatlan kötetben járok körül. Másrészt egy még be nem fejezett monográfia, a Radikális politika. Lábjegyzetek Vergilius Aeneiséhez, amely a római irodalom e központi művét atematikus olvasatban közelíti meg. Harmadrészt pedig egy készülő írás gondolatköre: Mi a „fekete humanizmus”? avagy Ovidius Metamorphosese és az emberi vonatkozás genealógiája. Ebbe az utóbbi kérdéskörbe – amely az újabb etnológiai, antropológiai és vallástudományi kutatásokkal való foglalkozás során vált számomra sürgetővé – bepillantást nyújt budapesti előadásom, amely a problémát a „forenzikus filológia” jegyében tárgyalja. 

A forenzikus filológia felfedező kedvű és részvételre ösztönöz. Nem ír elő semmit senkinek. 

Nem áll egyetlen intézmény szolgálatában sem; közegei azok az arénák, fórumok és csarnokok, azok a terek, utcák és sikátorok, ahol az emberek – ahol a szavak – otthon vannak. A nyilvánosság az otthona. Mintegy a kintben van bent. Örömmel tekintek arra, hogy ezekről és más filológiai kérdésekről a jövőben gyakrabban beszélhetek és vitatkozhatom Budapesten – ebben a városban, amely mindig is a nyelv és az irodalom iránti szenvedély, a látványos többnyelvűség színtere volt.