Mi a különbség a csizmás kandúr és a hosszú csőrű madár között? Első hallásra talán csak annyi, hogy az egyik egy fiktív mesebeli figura, a másik pedig egy ténylegesen létező szárnyas állat. Nyelvészeti szempontból azonban ennél jóval többről van szó.

A magyar nyelvben ugyanis vannak olyan melléknévképzők, amelyek segítségével különbséget tehetünk aközött, hogy egy tulajdonság vagy tárgy csak „hozzátartozik” valamihez, vagy annak szinte elválaszthatatlan része.

A csizmás kandúr esetében a kandúr a birtokos, a csizma pedig a birtok. Egy kandúrnak azonban nem szükségszerű velejárója a csizma — attól még kandúr marad, ha nincs rajta. A nyelvészet ezt kvázi elidegeníthető birtokviszonynak nevezi, amelyet a magyar gyakran -(V)s melléknévképzővel fejez ki.

Más a helyzet a hosszú csőrű madár példájával. Itt a madár a birtokos, a csőr pedig olyan testrész, amely elengedhetetlenül hozzátartozik a madárhoz. Ez az úgynevezett kvázi elidegeníthetetlen birtokviszony, amelyet nyelvünk -(j)ú/-(j)ű melléknévképzővel jelöl. De vajon ez a különbség már az ómagyar korban is létezett?

Ennek felderítéséhez ómagyar kódexek — az Apor-kódex, a Bécsi-kódex, a Bod-kódex és a Birk-kódex — digitalizált szövegeiben kezdtem vizsgálódni. Összesen 214 olyan szerkezetet találtam, amelyek -(V)s vagy -(j)ú/-(j)ű melléknévképzőt tartalmaztak. Ahhoz, hogy ezekről eldönthessem, valóban kifejeznek-e birtokviszonyt, felállítottam egy saját szempontrendszert. Vizsgáltam például a szerkezetek felépítését, jelentését, mondatbeli szerepét, valamint azt is, hogy a birtok mennyire tekinthető a birtokos szükségszerű részének vagy tartozékának.

A kutatás során kiderült, hogy a példák jelentős része már lexikalizálódott, vagyis önálló jelentéssel bíró szóalakokká vált. Ilyenek voltak a felséges Istenhez vagy a fényességes seregeihez hasonló szerkezetek. Ugyanakkor találtam olyan példákat is, amelyek anno valóban birtokviszonyt fejezhettek ki: a kőfalas városok esetében kvázi elidegeníthető, az unikornis nevű vad kapcsán pedig kvázi elidegeníthetetlen birtokviszony figyelhető meg.

Mindez arra utalhat, hogy a magyar nyelv már közel hatszáz évvel ezelőtt is különbséget tett aközött, ami csupán „hozzátartozik” valamihez, és aközött, ami annak elválaszthatatlan része. A régi kódexek így nemcsak nyelvtörténeti emlékek, hanem annak bizonyítékai is, hogy a nyelv múltjában ma is izgalmas mintázatok rejtőznek.