Az ELTE május 8-án díszdoktori címmel tünteti ki Mia Coutót, a kortárs afrikai irodalom világszerte elismert képviselőjét. A kultúrák között hidat építő mozambiki író Urbán Bálint egyetemi adjunktusnak adott interjújában arról beszél, hogyan válhat a határ átjáróvá, a név történetté, a nyelv pedig a remény hordozójává. Szóba kerül az is, miért tartja az identitásokat részben mesterségesnek, és hogyan segít az irodalom árnyaltabban látni a világot. 

Az 1950-es években született a Mozambik középső részén található Beira városában. Az ország még portugál gyarmati irányítás alatt állt, gyerekkorát és serdülőkorát pedig a függetlenségért folyó gyarmati háború tapasztalata keretezte. Szülei portugál emigránsok voltak. Hogyan hatott a gondolkozására és írói formálódására a családi közeg, a város és a sajátos történelmi helyzet?
Az, hogy két ilyen különböző világba születtem bele és nőttem fel, nem okozott számomra identitásválságot. Épp ellenkezőleg, amióta csak az eszemet tudom folyamatosan összeegyeztethetetlennek tűnő, plurális identitásokat hozok létre. 

A több helyre tartozás ezen pluralitása talán a legnagyobb ajándék, melyet az élettől kaptam. 

Nem megosztott személyiség vagyok. Sokkal inkább egy szétszóródó létező. Az egész életem átível határok fölött – hibás, csalóka vagy társadalmilag konstruált határok fölött. Az Európa és Afrika, a vallás és a tudomány, az írás és az oralitás, a hagyomány és a modernitás közötti határok fölött. Mindezt nem magamnak köszönhettem, hiszen a puszta véletlen műve volt, hogy mindig kulturálisan és történelmileg megosztott területek között mozogtam. Egy írónak ez igazi áldás. Egy igazi áldás bárkinek, aki boldog akar lenni. Elsősorban azért, mert segít megérteni azt, hogy az identitások mesterségesen konstruáltak, nincs bennük sok természetes.

A Mia Couto név írói álnév. “Oh de mi a név?” – hangzik a híres Shakespeare-mondat. Honnan ered ez a rejtélyes álnév? Jacques Derrida egy szövegében felteszi a kérdést: “mi történik, amikor nevet adunk? Mit adunk olyankor?” Mit adott a Mia Couto név?
A szüleim azt mondják, hogy én adtam magamnak ezt a nevet hároméves koromban, nagy valószínűséggel a házunk hatalmas udvarán tanyázó kóbor macskák miatt. Édesanyám mindig kitette az ételmaradékokat, és odagyűlt az udvarra több tucat macska. Pár fényképen látszik is, hogy úgy feküdtem be közéjük és úgy játszottam velük, mintha én is egy lennék közülük, mintha én is macska volnék. A Mia név a portugál miar, azaz nyávogni igéből jön, és egyfajta tisztelgés a macskák előtt. Ebben az egészben nem a gyermeki fantázia szárnyalása a lenyűgöző, mely ebben az életkorban minden gyerekre jellemző, hanem az, hogy 

a szüleim olyan természetességgel fogadták el névválasztásomat, mintha velem született jogom lett volna erre, és mintha ezzel ismerték volna el önrendelkezésem és személyes szabadságom tényét. 

Számtalan félreértésre adott okot a név. Samora Machel mozambiki elnök kubai látogatása során a mozambiki delegáció minden tagja ajándékot kapott Fidel Castrótól. Engem történetesen ruhákkal, blúzokkal és fülbevalókkal leptek meg. Egy másik alkalommal, még írói pályafutásom elején meghívást kaptam egy amerikai egyetemre. A szervezők azt gondolták, hogy egy fekete nő érkezik majd. Többek között talán ezen félreértések miatt is szeretem ezt a nevet, hiszen ugyanúgy átível határok felett, ahogy íróként énmagam is folyamatosan határok között ingázom. Egy az állatvilágból jövő név, egy női név, egy kettősségekkel és ellentmondásokkal telített címke, ami ezen okokból kifolyólag segít felismerni saját egyediségemet.

Beirából felköltözött a fővárosba, Maputóba, és beiratkozott az egyetem orvosi karára, mert pszichiáter akart lenni. Egyetemi tanulmányait azonban megszakította és újságírónak állt. Mi állt döntésének hátterében és mennyiben járult hozzá írói és személyes formálódásához a függetlenséget követő évek újságírói tapasztalata?
1972-ben el kellett hagynom a szülővárosomat, mivel akkoriban az egész országban csak egy egyetem volt. A fővárosba mentem orvostudományt tanulni. Lenyűgözött az őrület és az úgynevezett normalitás közötti vékony határvonal. A portugál gyarmati diktatúra utolsó napjait éltük, és én csatlakoztam a titokban működő, nemzeti felszabadítási mozgalomhoz. Ők kértek meg, hogy szakítsam félbe a tanulmányaimat, és hogy újságíróként támogassam a küzdelmet. Nagyon fiatal voltam még, a szüleimtől kellett engedélyt kérniük. Az eredeti terv szerint mindössze egy évet hagytam volna ki az egyetemen, végül tizenkét év lett belőle. Megtanultam, hogyan lehet megismerni országom összetettségét és sokszínűségét, annak az országnak összetettségét és sokszínűségét, melyben több mint huszonnyolc különböző népcsoport él, és beszél különböző nyelveket. 

Megtanultam, hogy nem kell rettegni az összetettség és a sokszínűség gondolatától, mely ott van minden egyes létezőben. 

És megértettem, hogy az, ami számomra a legfontosabb, nem a napi hírekben keresendő, hanem azokban a történetekben, melyeket olyan emberek mondtak el nekem, akik legtöbbször nem tudtak írni, és nem beszéltek portugálul.

Nem tért vissza az orvostudományhoz, végül biológusi végzettséget szerzett, és karrierje rendhagyó módon két párhuzamos pályán futott: egyszerre volt író és biológus. Van valamilyen átjárás a két terület között? Biológusi tevékenysége és gondolkodása hat az írói munkásságára és fordítva?
Nem tudom hol ér véget a költészet és kezdődik a tudományos megismerés. A híres dán fizikus, Nils Bohr – aki talán a legtöbbet tanulmányozta az atomok láthatatlan világát – egyik interjújában van egy számomra nagyon kedves mondat. Megkérdezték tőle, hogyan írná le az atomot, amire azt válaszolta, hogy erre csak a költészet képes. 

Az afrikai kultúrákban, melyekben élek, még egészen a mai napig érvényesek az élőt és az élettelent, a természetet és a kultúrát, a fikciót és a valóságot elválasztó alternatív határvonalak. Ebben a világlátásban egy folyó, egy kő, egy hegy élő entitásnak számít, van hangja és lelke, szóba is elegyedhetünk vele. Ez nem valami egzotizmus, és nem lehet leredukálni egy folklorisztikus megközelítésre. Ez egy perspektíva, melynek értelmében ahhoz, hogy lássuk a világot, a világ részének kell lennünk. 

Éreznünk kell ahhoz, hogy megérthessük a dolgokat. 

Mi, emberek ebben a létfelfogásban nem vagyunk valaminek a tetején vagy a központjában, és ez az alázat elengedhetetlen ahhoz, hogy meghalljuk azokat, akik különböznek tőlünk. Furcsának tűnhet, ha egy fa gondolkodásáról beszélek, hiszen egy fának nincs agya, és mi szinte vallásosan ragaszkodunk ahhoz a meggyőződéshez, hogy a gondolkozás csak egy, az állatokra jellemző érzékelési struktúrában lehetséges.

Tavaly, 2025-ben ünnepelték Mozambik függetlenedésének ötvenedik évfordulóját. Hogyan látja és értékeli ezt a fél évszázadot? Egyik regényének kulcsmotívumára utalva, mi látszik jelenleleg a “frangipáni fás verandáról”?
Fontos előrelépések történtek egy nemzet történetében, mely a függetlenség pillanatában úgy vágott neki saját történelmének, hogy a lakosság kilencven százaléka írástudatlan volt, és a meglévő infrastruktúrák a portugál telepesek elitrétegének kiszolgálására voltak megtervezve és létrehozva. A fejlődést egy tizenhat évig tartó, egymillió halálos áldozatot követelő polgárháború akasztotta meg. Ma még mindig a világ egyik legszegényebb nemzetének számítunk. Az igazságos társadalom álma, melyet az elfogadás ideálja és az egyenlő lehetőségek jellemeznek egyelőre még nem valósult meg.

A nyugati képzeletvilágban az afrikai kontinensről cirkuláló képek és reprezentációk gyakran hamisak, csalókák, üresek, romantizálók és leegyszerűsítők. Ön szerint az afrikai írók hatékonyan hozzá tudnak járulni az uralkodó Afrika-kép és a kontinenst övező közhelyek felülírásához?
Az afrikai országok függetlenségének idején, a hatvanas években olyan irodalom vált uralkodóvá, amely az afrikaiság eszmeiségét tűzte a zászlójára. Ez a pán-afrikanizmus időszaka volt, és fontos volt egy olyan kultúra igenlése, melyről a gyarmati elnyomás nem vett tudomást. Ez egy történetileg szükségszerű reakció volt, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ez 

a homogenizáló diskurzus zárójelbe teszi az afrikai kontinens egyik legnagyobb kincsét: a diverzitást. 

Most, az új generációba tartozó írók már szabadok a bizonyítási kényszertől. Egyszerűen csak írók, és kész. Komoly problémát jelent viszont manapság, hogy maguk az afrikaiak működtetik tovább az eurocentrikus gondolkozást, és egy Európában készült tükör segítségével látják magukat.

Egyik novelláskötetében ezt olvashatjuk: „Más fényben kellene látnunk a világot: a hold fényében, egy olyan világosság fényében mely tisztelettel és finoman vetül rá a dolgokra. Csak a holdfény képes megmutatni a létezők női oldalát. Csak a holdfény képes megmutatni földön való lakozásunk meghittségét.” Ön szerint az irodalomban ott van ez, a dolgok elnyomott és elfelejtett oldalát megvilágító „más fény”? Egy híres magyar író Esterházy Péter (akinek a művei nagy valószínűséggel tetszenének Önnek), azt mondta, hogy „akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.” Egyetért ezzel a megállapítással?
Nem hiszem, hogy egy író (vagy bárki más) beszélhet mások nevében. Az író lehet a másik, élhet olyan életeket, melyek nem hozzá tartoznak. Ezen utazás során pedig értelemszerűen megmutathat elrabolt világokat, elhalványított érzékelési formákat és azokat a történeteket, melyeket eltörölt a hatalommal bírók narratívája. 

Az író így hozzájárulhat ahhoz, hogy egy olyan világ épüljön, melyben senkinek sem kell más helyett beszélnie, mert mindenki a saját történetének szerzője.

Hogyan került kapcsolatba az ELTE-vel? A maputói Couto Alapítvány könyvtárában több magyar szerzőtől is van könyv. Milyen kapcsolata van a magyar és a közép-európai kultúrával, irodalommal? 
Az egyetem oktatói kerestek fel, amikor pár éve itt jártak Mozambikban. Először leszek Magyarországon. A legtöbb közép-európai országban még nem jártam. Nem ismerem nagyon a magyar irodalmat. Sok-sok évvel ezelőtt olvastam Márai Sándortól a Gyertyák csonkig égneket, jóval később pedig Kertész Imrétől a Valaki mást. Kertész könyve nagy hatással volt rám, hiszen azt találtam meg benne, amit leginkább keresek az irodalomban: nem csak a holokauszt emlékezetének megkonstruálásáról van szó, hanem egy nyelv feltalálásáról, magának a nyelvnek a megkérdőjelezéséről. Ugyanezen okokból szeretném Krasznahorkai László műveit is elolvasni.

Miről fog beszélni a május 7-én esedékes előadásában?
A saját tapasztalataimról fogok beszélni, amelyek felmutatják hogyan képes az irodalom (és különösképpen a költészet) feltárni a világ olyan dimenzióit, melyek számomra elengedhetetlenek, és megmutatni a reményt az apokaliptikus diskurzus által uralt időkben.