Van-e a kutyának testképe?
Az önfelismeréssel sokszor szinonimaként használt önreprezentáció során az egyén információhoz jut saját magáról. Az embereknél kisbabakorban megjelenő képességet a kutatók már alaposan tanulmányozták. Az állati önreprezentációval kapcsolatban azonban eleddig az ún. tükörteszt volt a mérvadó, ahol csimpánzokat állítottak tükör elé, miután homlokukra foltot festettek, és azt figyelték, észleli-e a (tapogatással, vizsgálgatással) a foltot saját magán az állat. A saját képmás felismerését vizsgáló kísérlet olyannyira hozzákapcsolódott az állati önreprezentáció kutatásához, hogy sokan „mindent vagy semmit” kérdésnek tekintik: ha az állat sikerrel teljesít a tükörtesztben, akkor képes az önreprezentációra, ha pedig nem, akkor nincs meg benne ez a képesség.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy
az önreprezentáció kognitív tulajdonság, kialakulását a természetes szelekció szabályozza.
Meglétére az adott fajt érő evolúciós/ökológiai kényszerek ismeretében érdemes hipotéziseket felállítani. Az ELTE Etológia Tanszéken Lenkei Rita doktorandusz Pongrácz Péter témavezetésével úgy véli, e képesség végtelenül összetett, kialakulását számos tényező alakítja, amelyek aszerint jelentek meg egy adott fajban, hogy a fajnak szüksége volt-e rájuk, vagy sem. A kutya, fejlett központi idegrendszerű, nagytermetű, komplex fizikai környezetben mozgó állatként, jó eséllyel rendelkezik például az ún. testtudattal, ami azt jelenti, hogy elméjében kialakult egy kép arról, milyen kiterjedéssel bír a teste, és ez miként befolyásolja a környezetével való interakcióit.
Hogyan lehet ezt kísérletes úton kimutatni? A testméretről alkotott elmebeli reprezentáció felmérésére szolgáló tesztek egyikében különféle méretű nyílásokon kell átbújniuk a gyermekeknek. Az ELTE kutatóinak feltevése szerint e kísérlet segíthet válaszolni a kérdésre kutyák esetében is. Amennyiben a kutya tudja magáról, hogy mekkora, előre, próbálkozás nélkül is el fogja tudni dönteni, átfér-e az előtte lévő nyíláson. Ha a nyílás túl kicsi, a kutyák lassabban, vonakodva közelítik meg, és esetleg meg sem próbálnak átbújni rajta.
A kísérletben a kutyákat két térfélre osztott helyiségben tesztelték. A válaszfalon állítható méretű ajtót alakítottak ki, melynek méretét mindig az adott tesztalany magasságához és szélességéhez képest igazították kisebbre-nagyobbra. A válaszfal túloldaláról a kutyát az adott tesztnek megfelelően a gazda vagy a kísérletvezető hívta, biztatta az átbújásra. A kutyák kiválasztásánál fontos szempont volt, hogy nem találkozhattak még pontosan ezzel a helyzettel, nem lehetett alkalmuk tanulmányozni az ajtóméreteket. Ha a kutyák annak alapján döntenek a nyílás megközelítéséről, hogy ránézésre alkalmasnak tartják-e az átférkőzésre, akkor feltehetően
van elképzelésük a saját testméretükről, a testmérettudatuk segíti őket döntéseikben.
Az eredmények meggyőzően igazolták, hogy a kutyák különbséget tesznek az átbújásra még éppen alkalmas, illetve az ahhoz már nem elég nagy ajtóméretek között. Teszik mindezt úgy, hogy egyszerre csak egy nyílást látnak, tehát nem egyszerűen a nagyobb ajtót választják. Mivel a berendezés és az ajtók maguk is újdonságot jelentettek a kísérlet alanyainak, az átjutási kísérletet megelőző döntést a kutyák nem a közelmúlt tapasztalatai alapján hozták.
A kísérlettel most sikerült először az önreprezentáció testtudatra vonatkozó részleteibe kutyák esetében belelátni. Az eredmények azt bizonyítják, hogy a tükörtesztben (ahol egyébként a kutyák rosszul teljesítenek) mért vizuális önreprezentáció nem minden fajnál játszik meghatározó szerepet, az evolúciós és ökológiai kényszerek azonban az önreprezentáció más típusait kialakíthatják az állatokban.
A kutatás eddigi eredményei az Animal Cognition folyóiratban jelentek meg. A cikk az ELTE és a Springer együttműködésének köszönhetően open acces formában teljes terjedelmében olvasható a Springer honlapján.