Valahol Árkádiában

Az első világháborút követően Európa-szerte számos művész realisztikus formanyelvhez és hagyományos műfajokhoz kanyarodott vissza. Ezen belül a neoklasszicista törekvések – a nemzetközi párhuzamokhoz hasonlóan – a magyar művészetben is újjáélesztették a korábbi kompozíciós és ikonográfiai típusokat, és ennek során elsősorban reneszánsz és barokk előképekhez kapcsolódtak. A leggyakoribb képtípus – a régi korokat megidéző heroikus portrék mellett – a tájba helyezett aktkompozíció volt, ezek a képek többnyire bibliai vagy mitológiai értelmezést kaptak. A háborúból visszatérő fiatal művészek, Szőnyi Istvánnal az élen, a jelentől elfordulva egy kortalan ideálvilágot teremtettek meg képeiken. Ugyanakkor a mitikus aranykorba való visszavágyódásukba a háború előtti nagybányai művésztelep iránti nosztalgia vegyült, és Árkádia kulisszája mindvégig a magyar táj maradt.

Zwickl András a a MOME egyetemi tanára, a Designelmélet MA szak és a Designkurátor specializáció vezetője. Kutatásai fókuszában az 1910-20-as évek magyar művészete, a korabeli realista és neoklasszicista tendenciák állnak.

A Művészettörténeti Szabadegyetem előadásai egy-egy nagyobb témakör, műfaj, képi törekvés képzőművészeti megjelenését vizsgálják az antikvitástól napjainkig. A háború témájának képzőművészeti feldolgozása után a második évad mítosz és művészet kapcsolatával foglalkozik. A mítosz – világmagyarázat, történeteiben és hőseiben minden kor magára ismer, megteremtve a maga értelmezését. A hangsúlyok és olvasatok ugyan időről-időre változnak, de archetipikus formuláik korokon átívelő állandó, melyek egyetemes emberi kérdésekre nyújtanak választ. E szövevényes, cselekményes történetek interpretációjának képzőművészeti alakváltozataival foglalkozik az előadássorozat, mely a közép kortól a jelenig gombolyítva fel a visszatérő motívumok és változó interpretációk „Ariadné fonalát”. Az előadók az ELTE Múvészettörténeti Intézet oktatói, doktoranduszai, valamint külső szakemberek.