„Tizenöt évig dolgoztunk az új Polgári Törvénykönyvön”
Édesapja ügyvéd volt. Predesztinálta ez valamennyire azt, hogy végül a jogi pályát választotta?
Nem kifejezetten. ’45-ben, az érettségim letételekor jutottam oda, hogy feltegyem a kérdést, hogyan tovább. Annyira bizonytalan volt akkor a világ, hogy a szüleim azt mondták, menjek kereskedelmi iskolába, ha van rá lehetőségem, mert az akkor is képesít valamire, ha nem tudok továbbtanulni. Én már ott is tanultam jogot, és amikor végeztem, a két pálya, a közgazdasági és a jogi egyetem között gondolkodtam. A jog már a középiskolában is tetszett, érdekeltek ezek a kérdések. Édesapám nagyon hosszú ideig ügyvédkedett, de ő nem próbált befolyásolni, nekem ebben szabad döntésem volt.
Sohasem merült fel, hogy a jogon kívül mással is foglalkozzon?
Nem. Megvan az ügyvédi vizsgám, van is valamennyi ügyvédjelölti gyakorlatom, de sohasem ügyvédkedtem. Már oktatóként szereztem meg, mert akkoriban olyan bizonytalan korszakban éltünk, hogy több lábon kellett állni. De már tanulmányaim vége felé is polgári jogi demonstrátorként dolgoztam, és soha nem volt más műfaj, ami ennyire érdekelt volna. Amikor nyugdíjba mentem, még akkor is maradtam a tanszéken professor emeritusként, és még elég sokáig tanítottam ilyen minőségben.
Szokott még tanítani?
Éppen múlt héten a Jogi Továbbképző Intézetben tartottam egy továbbképzést, de egyébként már nem tanítok. Az új Polgári Törvénykönyvre tekintettel tart most az ELTE Jogi Továbbképző Intézete tanfolyamokat diplomás embereknek, akiknek a munkájukhoz ez szükséges. Ott van egy anyagrész, amelynek az előadására engem kértek fel, ezt mindig én tartom. Erre most igény van, mert a diplomás embereknek is könnyebb meghallgatni, hogy mi változott, mint mindenen átrágni magukat. Elég nagy az érdeklődés, nemcsak az én előadásomra, az egész tanfolyam iránt.
Az elmúlt években igen nagy részt vállalt a nemrég hatályba lépett új Polgári Törvénykönyv készítésében.
Igen, nagy munka volt ez. Rengeteg olyan anyagot, olyan kérdést ölel fel, amelyeket azelőtt nem a Polgári Törvénykönyv szabályozott. Azt hiszem, hogy mi, akik 10–15 éven át dolgoztunk ezen, a legtöbb kérdésben elégedettek lehetünk. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban annak idején úgy vették át az általuk készített javaslatot, hogy hozzá se akartak nyúlni, úgy akarták elfogadtatni, ahogy van – aztán a parlamenti vita során kerültek bele olyan módosítások, amikkel mi kevésbé értettünk egyet vagy tartottunk indokoltnak. De ez vele jár a törvényalkotással, olyan még sohasem volt, hogy mindenki mindennel egyetértsen. A parlamenti vita során olyan témák módosultak, mint az élettárs megítélése vagy a családvédelem, de a szabályok összességében nem annyira. Vannak olyan kérdések, és ezt most nem kritikai éllel mondom, amelyekben az Európai Unióhoz kellett igazodni. Ilyen például a fogyasztóvédelem, mert bár korábban is voltak a magyar törvényhozásban olyan szabályok, amelyek kifejezetten ezzel foglalkoztak, de jellemzően azután születtek, hogy kapcsolatba kerültünk az Unióval. Nekem is van egy kisebb tanulmánykötetem, amely ezekkel a fogyasztóvédelmi kérdésekkel foglalkozik. Életszerűnek érzem, hogy ezeket a szabályokat átvettük.
Nemzetközi hatások is befolyásolták a kodifikációt.
Igen, bár sokszor elsősorban inkább azért vált mindez szükségessé, mert maga az élet változott meg. Ma már például Európában sehol nincs olyan szabály, hogy csak olyan címen lehet elválni, ha valamelyik házastárs vétkezett. Ez, amit vétkességi elvnek hívnak, kihalt, nincs már jelentősége. Átalakult, fejlődött a világ, ehhez kell alkalmazkodni. Mások lettek a családi viszonyok. A sok válás ma például már nem érdekel senkit, az viszont igen, hogy utána kinél lesz a gyermek, hogy milyen jogai vannak a másik félnek, és már nem a tartás körül forog a világ, hanem hogy megmaradjon a szülő kapcsolata a gyerekkel. Egy másik családjogi terület, ahol lényeges változások következtek be, az élettársi kapcsolat, a törvények most jutottak el odáig, hogy valahol a gyerek is benne legyen az élettársi kapcsolatban. A tények ellen hiába hozunk szabályokat. Azelőtt ez nem létezett, régen az volt a kérdés, jó erkölcsbe ütközik-e, ha valaki az élettársára hagyja a vagyont, az élettársi viszonyt meg úgy hívták, hogy vadházasság. A mai fiataloknak ez már nevetségesen hangzik, nem is hallottak róla. Ma ez egy természetes kapcsolat, és természetes az is, hogy az élettárs elismeri a gyereket.
Mennyire sikerül szabályozni ezeket a kérdéseket európai szinten?
Vannak sajnos olyan kérdések, ahol hiába vagyunk tagjai mi is nemzetközi egyezményeknek, azokat egyszerűen képtelenség betartani. Például, hogy mi történik, ha a házastárs magával viszi a gyermeket külföldre. Korábban a bíróságnak kellett döntenie, most a gyámhatóságnak, de mit tud a hatóság csinálni? Megvizsgálják, mi a gyerek érdeke, de egy kívülálló, legyen az bíró vagy gyámhatóság, nem tudja eldönteni ezt a kérdést, hiba rájuk bízni. Ilyenkor a családjog mondhat akármit, ez egyszerűen nem jogi kérdés. Itt volt például az az eset néhány éve, amikor az apa elvitte a fiát Törökországba a magyar anyjától. Végül hazajöttek, valahogyan kijárta az anya. Aztán az iskolában ugyanúgy beszélt magyarul a gyermek, mint mindenki más, az anyjával viszont csak törökül volt hajlandó szóba állni. Ezzel is kifejezésre juttatta az apjához tartozását. A jog ebbe nem szólhat úgy bele, hogy kötelező a gyereknek az anyjával maradni. A végén aztán kénytelenek voltak megengedni, hogy az apa magával vigye a gyereket, hiszen általános elv, hogy a gyerek érdekeit kell figyelembe venni, pedig az apa egy csomó szabályt megszegett, hamis útlevéllel vitte például ki a gyermeket. De a gyermek érdeke elsődleges. Az ilyen kérdéseket nagyon nehéz rendezni.
Miért éppen a családjog kezdte ennyire érdekelni?
A pályám során nem csak családjoggal foglalkoztam, a kandidátusi fokozatom megszerzésekor például még egy szerződésjogi munkát írtam, a nagydoktori disszertációm pedig a házastársi öröklésről szólt. Amikor elindult az új polgári törvénykönyv megalkotása, munkabizottságokat hoztak létre, amelyek azokat a kérdéseket tárgyalták, amelyeknél úgy látták, hogy szükség van valamilyen módosításra. Én két munkabizottságot vezettem, a család- és öröklési jogit. Sem a tanításban, sem írásaimba nem szorítkoztam a családjogra. Tény, hogy hosszú évtizedekig én voltam a családjogi előadások felelőse, és részt vettem a kodifikációban is. Régebben a családjog nem volt uralkodó terület. Volt olyan kolléganőm, aki elhatározta, hogy családjoggal fog foglalkozni, és egy professzor megkérdezte tőle, értelmes ember létére miért akarja ezt csinálni. Aztán egyre több probléma merült fel, megváltoztak a családi viszonyok, a házasságbontás, az egyik-másik házasságból született gyerekek és így tovább. Az élet úgy hozta, hogy rájöttek, nem lehet lenézni ezt az anyagrészt. Ma már a bíróságokon is önálló tanácsok foglalkoznak a családjoggal. Újabban inkább akörül voltak harcok, hogy a családjogot vegyük-e bele a Polgári Törvénykönyvbe, mert ez a terület 1952 óta külön állt. Az oktatás szintjén meg is maradt önálló anyagként, és nem hiszem, hogy ezen bárki változtatni akarna.
Milyen nagyobb változásokat érzékelt a jogtudományban, az oktatásban karrierje során?
Megváltozott például a nyelvhasználat. Amikor én elkezdtem dolgozni, akkor még mindennek a német volt a nyelve, ma pedig az angol. Ma nem lehet úgy kimenni egy konferenciára, hogy ne angolul adjon elő az ember, hogy ne angolul reflektáljon a dolgokra. A Commission on European Family Law magyar képviselőjeként érdekesnek találtam, hogy a társalgás során a legtöbben még mindig németül beszélnek, hiszen ez egy idősebb generáció. Ez jelentős változás, de az egész tudományban érzékelhető.
Ami az oktatást illeti, amikor az 50-es években elkezdtem tanítani, a jog száműzött terület volt. A kar dékánja a pályaválasztási időszakban fiatalabb oktatókat küldött vidéki középiskolákba agitálni, hogy válasszák többen a jogot. Amikor én az első évfolyamomat tanítottam, három tanulmányi csoport volt egy évfolyamon, azaz 60–65 ember, most pedig húszon felüli tanulmányi csoport van. Fokozatosan nagyon erősen megnövekedett a hallgatóknak a száma. Aztán jött még az esti tagozat, a levelező tagozat, ez még növelte a számot. Hogy hogyan tudnak mind elhelyezkedni, arra nem tudok választ adni. Voltak sajnos olyan tanítványaim, akik elmondták, hogy amíg végeznek, úgy biztosítanak maguknak állást, hogy ők fizetnek azért, hogy alkalmazzák őket. És minél tömegesebb egy oktatás, a nívó is annál lejjebb megy, ez szükségszerű. Nem mindegy, hogy nyolcvan vagy ötszáz ember van valahol. Ugyanakkor egyetértek azzal, hogy ha valaki megengedheti magának, akkor tanuljon tovább, hiszen minél több képzett ember van egy országban, annál jobb. És akkor már képezze magát olyan tárgyban, amire szükség is van. Pozitív változás az is, hogy nagyon sokan vannak, akik ki akarnak menni külföldre, nem itt hagyni az országot, hanem szerezni egy féléves ösztöndíjat. Korábban erre egyáltalán nem volt lehetőség, most meg teljesen természetes, már hozzátartozik az életvitelhez. Egyre erősebb ez a tendencia, és ez biztos, hogy nagyon hasznos.
A tanításban mit szeretett a legjobban?
Nehéz ezt megmondani. Vizsgáztatni senki sem szeret, olyan oktatót még nem látott a világ. Amit a legigazságtalanabbnak tartottam, az a felvételiztetés, mert ha van húsz bizottság, senki ne mondja nekem azt, hogy egyformán tudnak értékelni. És persze a felvételi nagyban azon is múlott, hogy mit hozott magával az iskolából, mit kapott ott. Szerettem viszont előadni, a gyakorlatot is szeretem, olyan hallgatókat irányítani, akik tudományos munkát akarnak végezni. Nem tudnám megmondani, mi áll hozzám a legközelebb.
Pályája során számos elismeréssel jutalmazták, legutóbb éppen a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta meg. Melyikre a legbüszkébb?
Nos, az ember mindig örül, ha elismerik a munkáját. Most ehhez a legutóbbihoz sokan úgy gratuláltak, úgy hívtak fel, hogy hát ezért tényleg megdolgoztam. És én ezt így is érzem, hiszen tizenöt évig dolgoztunk az új Polgári Törvénykönyvön. Egyetlen kitüntetésre sem érzem azt, hogy csak az ölembe hullott vagy protekcióból kaptam volna, mert soha semmilyen irányba nem voltam így elkötelezve. Jól esik az, ha elismerik a munkámat. Ha az ember ennyi évet él és dolgozik, összegyűlik néhány ilyen kitüntetés.