„Szüleimtől megtudtam, hogy ilyesmivel a régész foglalkozik”

A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Számított a kinevezésre?
Ha valaki végigjárja az egyetemi ranglétrát, ha oktatóként és kutatóként folyamatosan teljesít, jelen van a hazai és a nemzetközi szakmai életben, megszerzi a fokozatokat, akkor viszonylag kiszámítható pályát fut be: tanársegéd, adjunktus, docens, majd pályája csúcsán professzor, esetleg tanszékvezető professzor lesz. Ezzel szemben az akadémiai tagságra nem lehet számítani, nincs „felvételi vizsga”, nincs olyan „védés”, amelynek szerencsés kimenetele esetén valaki automatikusan akadémikus lehet. 2012 szeptemberében ért a megtiszteltetés, hogy három olyan akadémikus jelölt levelező tagságra, akiket évtizedek óta ismerek: történelem szakos hallgatóként R. Várkonyi Ágnesnek éveken át a hallgatója, régészet szakosként Szabó Miklósnak a tanítványa, doktorandusza majd tanársegédje voltam, Török Lászlóval pedig a Szépművészeti Múzeum Antik Osztályán kutatva ismerkedtem meg, majd dolgoztunk együtt több akadémiai bizottságban. Természetesen, még a jelölést követően sem számíthat senki automatikusan arra, hogy megválasztják, hiszen számos kiváló jelölt közül dönt az adott osztály arról, hogy kit fogad tagjai sorába. Nagyon örültem a megtisztelő jelölésnek, de nem számítottam arra, hogy elsőre a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává fognak választani.

Hogyan kezdődött a pályája?
Egyetemi hallgatóként olyan személetmódot sajátítottam el tanáraimtól, amely a görög és római ókor egészére irányította a figyelmemet: érdekelt, hogy megismerjem a régészeti jelenségek, leletek mögött rejlő történelmi összefüggéseket. Megértettem azt, hogy a római kori Pannonia egy nagyobb egységnek, a Római Birodalomnak a része volt, amelynek kultúráját nem lehet megérteni az itáliai, etruszk és görög előzmények nélkül. Tanáraim segítségével rájöttem arra is, hogy a leletek mögött hatalmas kultúra rejlik, amelynek feltárásához segítségül kell hívni a történeti, irodalmi forrásokat és a feliratos emlékeket. Pályakezdőként aztán – anélkül, hogy tudatosan alakítottam volna így a kutatásaimat –, elindultam egy olyan vezérfonal mentén, amely pontosan illeszkedett azokhoz a hagyományokhoz, amelyek az Ókori Régészeti Tanszék kutatási profilját az első Régészeti Tanszék 18. századi alapításától kezdve, Schönvisner Istvántól Alföldi András és Mócsy András akadémikusokon át Szabó Miklós akadémikusig bezárólag jellemezték. Akarva-akaratlanul kapcsolódtam egy iskolához, amelyet nemzetközi ókortudományos berkekben még ma is „budapesti iskola”-ként emlegetnek, s amely az ókort a maga komplexitásában szemléli, és a leleteket történeti folyamatokba ágyazva értékeli, és ehhez segítségül hívja a forrásokat.

Tudományos érdeklődésének középpontjában a római provinciák régészete, Pannonia régészete és története, a római történelem, az ókori művészettörténet, az ókori falfestészet és a római hadtörténet áll.
Oktatói-kutatói pályám kezdetén, 1992-ben elkezdtem egy kevéssé kutatott római kori város, Brigetio régészeti feltárását. Centiméterről centiméterre haladva bontakozik ki előttünk egy gazdag lelőhely egykori lakóinak élete, és a sokszínű leletek alapján próbáljuk meg az itt élők mindennapjait rekonstruálni. Brigetio határvárosként, legiotáborként az itt előkerülő, időnként meglepően magas színvonalú leletek révén kiváló terepet kínál arra, hogy elhelyezzük nemcsak az egykori Pannonia tartomány, hanem a Római Birodalom viszonylatában egyaránt. Jelentősége és gazdagsága abban a tényben rejlik, hogy területén legio állomásozott, és ezáltal egyike volt a mintegy 20 000 városi ranggal rendelkező római település között annak a mintegy harmincnak, amely a gazdagságát a katonák rendszeres jövedelmének köszönhette. Vagyis: a Római Birodalom egy határprovinciájának a katonaság által meghatározott „nagyvárosában” vagyunk, amelynek földjéből a mindennapok használati tárgyai, latin nyelvű feliratok, fegyverek és művészeti alkotások, többek között falfestmények kerülnek elő – minden adott tehát ahhoz, hogy ezek értelmezésével, kiértékelésével foglalkozhassak.
 
Mikor kezdett érdeklődni a történelem iránt? Mindig tudományos pályára készült?
Szombathelyen születtem, az ókori Savariához, Claudius császárhoz kapcsolódó helyi hagyomány, a városszerte látható római kori romok, amelyeket óvodai, iskolai séták során rendre meglátogattunk, a Savaria Múzeum kiállítása kisgyermekkoromban meghatározó élmény-együttes volt számomra. Szüleimtől megtudtam, hogy ilyesmivel a régész foglalkozik – akkor döntöttem el, hogy régész leszek. 12 éves lehettem, amikor a Savaria Múzeum akkori igazgatója, Bándi Gábor elvitt magával a Velem-Szentvid területén folyó bronzkori ásatásokra. Bár gimnazistaként dolgoztam a Romkert illetve az Iseum területén Buocz Terézia illetve Szentléleky Tihamér, rendszeres távollétében pedig Cserményi Vajk vezetésével folyó ásatásokon, mégis ősrégész szerettem volna lenni. Elsőéves egyetemistaként óraütközéseknek köszönhetően ültem be előbb Mócsy András római koros, majd pedig Szabó Miklós klasszika archaeologia órájára. Tudományos pályára annyiban készültem, hogy tudtam, hogy egy régésznek a terepmunkán kívül rengeteget kell olvasnia és publikálnia. Igazából a Savaria Múzeum, vagy valamely más múzeum munkatársaként képzeltem el a jövőmet, de akkoriban arrafelé nem találtam állást. Így, egyéb lehetőség híján, pályáztam meg a Magyar Tudományos Akadémia úgynevezett „TMB-ösztöndíját”, s lettem mai fogalmakkal élve doktorandusz Szabó Miklós – akkor egyetemi docens – mint témavezető mellett.

Mivel foglalkozik jelenleg?
Jelenleg Brigetio latin feliratos emlékanyagának (például építési feliratok, oltárok, sírfeliratok) kiértékelésével foglalkozom. Mintegy 300 felirat maradt ránk ebből a városból, ami első látásra csekélynek tűnik: a 20 000 lakosú város mintegy 400 éves fennállása-története során még évente sincs egyetlen feliratunk sem. Azonban arányait tekintve 1500–2000 év távlatából másutt sem jobb a helyzet. Összhangba hozva a régészeti feltárások eredményeivel mégiscsak kirajzolódik egy római kori város közigazgatás-, had- és vallástörténete, kereskedelmi kapcsolatrendszere, szerencsés esetben több generáció vonatkozásában is megismerünk teljes családokat, egyes személyek foglalkozását, pályafutását, azaz, római birodalmi és pannoniai közegbe ágyazott igazi történelmet írunk.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
Mindenekelőtt folytatni szeretném azt, amit 22 éve Brigetióban elkezdtem. 1996-ban alapítottunk egy múzeumot, amely jelenleg is háttérintézményünkként működik Számadó Emese igazgató asszony irányításával. Amellett, hogy reményeim szerint lehetőségem lesz az ásatások folytatására, legfőbb célom egy romkert megvalósítása, ahol bemutathatjuk azt a városnegyedet, amelyet 1992 óta napvilágra hoztunk a maga utcáival, lakóházaival, csatornáival, pincéivel, udvaraival. Mindemellett remélem, hogy Brigetio földje rejteget még olyan meglepetéseket, amelyek tovább bővíthetik kutatási spektrumomat.