Neuromítoszok elterjedtsége a hazai pedagógusok körében
Milyen tapasztalatok nyomán alakítottak kutatócsoportot a gyermekek pszichomotoros fejlődésének vizsgálatára?
Kutatócsoportunk megalapításakor a közös érdeklődés, a korábbi tudományos tevékenységünk és a személyes tapasztalatok vezettek bennünket arra, hogy egy olyan témát kezdjünk el kritikus szemüvegen keresztül vizsgálni, amelynek számos eleme közvetlenül összefügg a gyermekkori mozgásfejlődéssel. A csoport oszlopos tagjai, Csányi Tamás és Kälbli Katalin egyaránt jelentős publikációs teljesítménnyel és gyakorlati tapasztalattal rendelkeznek a területen, én magam pedig neurobiológusként foglalkozom a mozgásfejlődés idegrendszeri hátterével. A munka nem indulhatott volna el az MTA Közoktatás-fejlesztési Kutatási Program nélkül, amelynek ezúton is köszönjük a támogatást.
A gyermekek pszichomotoros fejlődése az elmúlt két-három évtizedben ismét az érdeklődés középpontjába került, ami az új tudományos megközelítéseknek és technológiai eszközöknek köszönhető. Ez részben azt eredményezte, hogy a mozgásfejlődéssel kapcsolatban a nemzetközi szakirodalomban a 90-es évektől kezdve paradigmaváltás történt. Ezzel párhuzamosan gombamód szaporodtak a gyermekek számára kidolgozott különféle mozgásfejlesztő, mozgásterápiás eljárások. E módszerek alkalmazói sajnos sokszor olyan hatásokat ígérnek (elsősorban a szülők számára), amelyeket nem támasztanak alá megfelelő evidenciák, leginkább feltételezéseken alapulnak. Számos eljárást az 1930-60-as években népszerű, mára megdőlt vagy jelentősen meghaladott elméletek alapján dolgoztak ki, így a teoretikus megalapozottságuk alapjaiban megkérdőjelezhető. Egy példa erre a mozgásfejlődés szigorúan lineáris folyamatként való elképzelése, ami szorosan összekapcsolódik azzal a régen megdőlt elmélettel, mely szerint az emberi egyedfejlődés állomásai leképezik a törzsfejlődés szakaszait.
A közösségi médiának (is) köszönhetően
rengeteg fals információ éri mind a szakembereket, mind a szülőket a különféle fejlesztő eljárásokkal kapcsolatban.
Lényegében ez irányított bennünket az oktatásban megjelenő neuromítoszok felé, amelyek között a motoros funkciókat és mozgásfejlődést érintő hiedelmek a Top 5-ben vannak.
Mik azok a neuromítoszok, és tudjuk-e, miért, hogyan terjednek el, válnak elfogadottá akár az oktatásban?
A neuromítoszok olyan hiedelmek, amelyek az agyműködéssel, tanulással, idegrendszerrel kapcsolatos információk, jelenségek, idegtudományi eredmények félreértésén, esetenként szándékos félreértelmezésén alapulnak. E tévhitek az oktatási rendszerben is elterjedtek, és sokszor kapcsolódnak össze különböző, úgynevezett neuropedagógiai elképzelésekkel, amelyek közvetlenül befolyásolhatják a gyakorlati pedagógiai munkát. A terjesztésükben sajnos szerepet játszanak olyan piaci szereplők, akik egy-egy jól hangzó módszert, programcsomagot kínálnak például tanulási nehézségek kezelésére – sokszor megalapozatlanul állítva, hogy az ígért hatás tudományosan igazolt. A jóhiszemű, a gyermekek fejlesztéséért olykor komoly áldozatokra is képes szülők és pedagógusok pedig nem feltétlenül vannak felvértezve a kellő tudással ahhoz, hogy ellenőrizzék a hangzatos állításokat.
Mondana példákat?
Különösen elterjedt például az a tévhit, hogy létezik „jobbféltekés” és „balféltekés” tanulás, hogy a mozgáskoordinációs gyakorlatok javítják az olvasási készséget, vagy hogy a tanulók tanulási stílus alapján vizuális, auditív, ill. kinesztetikus típusra oszthatók, és ennek megfelelően célszerű őket tanítani.
Mit tudnak ez ellen Önök tenni?
A pedagógiai munkában
egyre markánsabban jelenik meg az igény az evidenciaalapú, azaz bizonyítottan hatásos módszerekre, eljárásokra,
ugyanakkor a fellépésre is az áltudományos, illetve elavult megközelítésekkel szemben. Önmagában problematikus, ha a pedagógusok és fejlesztő szakemberek téves elképzelésekkel rendelkeznek, adott esetben téves információkat terjesztenek az emberi agy működéséről, vagy nem hatékony fejlesztő eljárásokat alkalmaznak. Ez nem csupán idő- és pénzpazarlást jelent, hanem elveszi a lehetőséget és az erőforrásokat az eredményes tanulástól, fejlesztési munkától. A célunk az, hogy felhívjuk erre a problémára a figyelmet, összegezzük a rendelkezésre álló, megbízható szakirodalmi ismereteket, és ajánlásokat fogalmazzunk meg a neuromítoszok kivédésével kapcsolatban. Van még bőven teendőnk.
Most megjelent tanulmányukban a magyar adatokat összehasonlították 24 ország pedagógusainak ismereteivel. Hogyan zajlott a kutatás?
Ún. scoping review-t készítettünk, ennek során feltártuk az eddig megjelent idegtudományi eredményeket mind a pedagógushallgatók, mind a gyakorló pedagógusok köréből. Kérdőíves vizsgálat segítségével mindkét esetben kiszámoltuk azon pontszámokat, amelyek egyrészt az általános idegtudományi műveltséget, másrészt a neuromítoszokkal kapcsolatos hiedelmek elterjedtségét jellemzik.
Mindkét mintánál azt találtuk, hogy a magyar résztvevők nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő mértékben hittek a neuromítoszokban, ugyanakkor az általános idegtudományi műveltséget tekintve jól teljesítettek. Meglepő módon a kedvezőbb általános idegtudományi műveltség mindkét vizsgált csoportban együtt járt a téves hiedelmekben való erősebb hittel, azaz
akinek magasabb szintű volt az aggyal kapcsolatos alapműveltsége, az hajlamosabb volt hinni a neuromítoszokban.
A pedagógusok és pedagógushallgatók körében tehát az idegtudományi érdeklődés és alaptudás nem feltétlenül eredményez kritikusabb szemléletet, a téves információk hatékonyabb kiszűrését.
A válaszadók 96%-a nagy érdeklődést mutatott az ún. neuropedagógiai módszerek iránt, ugyanakkor ismereteik forrása gyakran a közösségi média és különböző hazai mozgásterápiás tanfolyamok, angol nyelvű szakirodalomból csak igen kis részük tájékozódik.
Van-e különbség a köznevelésben már dolgozó pedagógusok és a pedagógushallgatók között a neuromítoszok elfogadásában?
A kutatásunkban két nagy mintát, pedagógushallgatókat és gyakorló pedagógusokat vizsgáltunk, közel ezer-ezer főt. A fő kérdés az volt, miként jellemezhető az általános idegtudományi műveltségük, mennyire hisznek a neuromítoszokban, melyek a hazánkban legelterjedtebb mítoszok, és mely tényezők védenek a téves hiedelmekkel szemben. Az egyik tanulmányunkban a pedagógushallgatók és gyakorló pedagógusok összehasonlítását is elvégeztük, és azt találtuk, hogy kis mértékben, de a gyakorló pedagógusok hittek jobban a téves állításokban.
A kutatásba gyógypedagógusokat is bevontak: miért volt szükség az együttműködésre, hogyan egészítik ki egymást a szakemberek?
A tapasztalataink azt mutatják, hogy hazánkban a gyógypedagógia területe különösen kitett a tudományosan megalapozatlan vagy akár áltudományosnak is tekinthető fejlesztő eljárások térhódításának.
A testmozgás és a mozgásfejlesztés rendkívül fontos része a gyermeki fejlődésnek és fejlesztésnek,
ami fokozottan igaz az atipikusan fejlődőkre. A kutatócsoport tagjai a kompetenciáiknak megfelelően különböző nézőpontból járulnak hozzá a közös eredményekhez, így erősítve a multidiszciplináris gondolkodást. Mindemellett kutatócsoportunk szorosan együttműködik a Kas Bence által vezetett MTA-ELTE Nyelvfejlődési Zavarok Kutatócsoporttal is.
Mi a következő lépés?
Eredményeinket és a levont következtetéseket szeretnénk minél szélesebb körrel megismertetni Fel kívánjuk hívni a figyelmet a kritikus gondolkodás fejlesztésének fontosságára, a tudományos ismeretterjesztés és a hiteles források jelentőségére. Máris látunk kedvező jeleket a gyakorlatban: például az egyik fejlesztő eljárást népszerűsítő honlap már azt is kommunikálja, hogy szerintük mire nem hat a programjuk. Reméljük, mások is követik a jó példát.
Mennyire várható, hogy az eredmények beépülnek a pedagógusképzésbe?
A neuromítoszok vizsgálata fiatal kutatási terület, az első eredmények csak a 2010-es évek elején jelentek meg. Szerencsére komoly érdeklődés mutatkozik az eredményeink iránt, a pedagógia és a pedagógusképzés területén kívül is. Pozitívum, hogy már konkrét visszajelzést is kaptunk azzal kapcsolatban, hogy egyes egyetemi kurzusok tartalmának „ráncfelvarrásakor” beépítik az általunk feltárt új szakirodalmi ismereteket a tananyagba.