Milyen az ideális segélyrendszer?

Mit gondolnak a városi diplomások a szegényekről? Milyen feltételek szükségesek egy hatékony és igazságos rendszer működtetéséhez? Az ELTE TáTK Közgazdaságtudományi Tanszék 2013/2014-es tanév tavaszi félévének tanévnyitó előadását Scharle Ágota, a Budapest Szakpolitikai Elemző Intézet vezető kutatója tartotta a szinte teljesen megtelt Eötvös-teremben.

Az ideális – és mint később kiderült, szinte megvalósíthatatlan – segélyrendszer három fő pilléren nyugszik: egyszerre kell bőkezűnek, motiválónak és egyszerűnek lennie. Scharle Ágota az előadás első részében a témához kapcsolódó elméletekbe nyújtott érdekes betekintést. A segélyezéssel foglalkozó közgazdasági szakirodalom szerint alapvetően egy értékválasztási kérdésről van szó: a társadalom segíti a bajbajutottakat, szolidaritást vállal a rászorulókkal. Alberto Alesina kutatásai szerint a segélyezéssel a társadalmi kohézió és a politikai nyugalom is fenntartható, hiszen a szegény és elégedetlen tömegek esetleges demonstrációi lassíthatják a gazdasági növekedést. A rendszerek működtetésével a kormányok automata választ adnak arra, ha valaki elveszti a munkáját, az illető képes továbbra is „fogyasztani”, ami szintén jót tesz a gazdaságnak. Egy másik, a fejlődő országokban végzett vizsgálat szerint a segélyezés fontos szerepe az is, hogy az ún. humánberuházás nem csökken: a munkaerő-piacról kiesők jóléti transzferek nélkül esetleg nem küldik gyermekeiket iskolába, akik így a későbbiekben nehezebben kapnak munkát. A jó segélyrendszernek motiválnia is kell a munkanélkülieket a minél előbbi munkavállalásra. A viszonylag magas segélyek kiutalása – bár egyszerűnek tűnik – nem feltétlenül kifizetődő: kutatások szerint a bőkezű segélyrendszereket működtető országokban az érintettek sokkal lassabban térnek vissza a munkaerőpiacra. Az optimális szerkezet könnyen átlátható, a segély könnyen igényelhető, a rendszer adminisztrációs költségei alacsonyak. Feszültség és csapdahelyzet akkor alakulhat ki, ha a segélyrendszer egyszerre motivál és biztosít annyi jövedelmet, amely közel van a korábbi munkabérhez, a feltételek ilyenkor nem egy irányba mozdulnak. Cizellált rendszerre van szükség, hiszen ugyanaz a segély életkortól és nemtől függően más-más reakciókat válthat ki az egyénekből, illetve a segélyezés mikéntjéről döntőket politikai értékrendek és választói elvárások is befolyásolják.

Scharle Ágota részletesen áttekintette az elmúlt évtizedek hazai segélyezési gyakorlatait. A magyarországi rendszer a jó megoldásokat követi akkor, amikor a segélyezésnek nem szab időkorlátot, rendszeres ellenőrzést vezet be és a háztartások ún. ekvivalens (egy fogyasztási egységre jutó) jövedelme alapján határozza meg a jogosultságot. A kutató szerint nem kielégítő viszont, hogy a segély fix és alacsony összegű, és hogy hiányoznak az álláskeresőknek nyújtott tanácsadói- és mentorrendszerek. A 2006-os segélyreform kifejezetten bőkezűnek és progresszívnek számított, a politikai feszültségek azonban a paraméterek módosításához vezettek. Az összeg folyamatos csökkentése mellett indult a közmunka-program, amely nem teljesíti a segélyrendszerek egyik fő feladatát, mivel nem könnyíti meg – sőt olykor meg is nehezíti – a munkaerőpiacra való visszatérést. A segélyezési rendszerek reformjait az örökölt intézményrendszer mellett az is nehezítette, hogy az átalakítások a segély összegére irányultak és a fentebb említett paramétereket nem, vagy korlátosan vették figyelembe.

Az előadás során érdekes szempontként jelent meg az, hogy a Medián vonatkozó kutatásai szerint a hazai választók körében nagy az elfogadottsága annak a – szocializmusban meggyökeresedett – nézetnek, hogy a segélyezett „dolgozzon meg” a pénzéért és tartson be bizonyos magatartási normákat. Hasonló tendenciát mutat a Budapest Intézet adatsora is, amelyből kiderül, hogy a szegénységet önhibának tartó attitűd különösen a városi diplomások és a lecsúszástól félők körében rendkívül gyakori.

A Budapest Intézet munkatársai készítettek egy javaslatot a hazai segélyrendszer átalakítására, amelynek főbb pontjait Scharle Ágota be is mutatta. A tanulmány szerint a segélyezésnek a jelenlegiről, azaz az önkormányzatoktól egy közigazgatási szinttel „feljebb” kellene kerülnie, hiszen a kevesebb „elosztó” hely nagyobb kontrollt tesz lehetővé és kevesebb visszaélésre ad lehetőséget. A magyar helyzetet nehezíti, hogy az önkormányzatok saját hatáskörben dönthetnek bizonyos lépésekről, így nincs arra garancia, hogy az ország különböző szegleteiben élő rászorulók ugyanolyan összegű segélyt kapnak, ugyanolyan feltételekkel. A program fontos eleme az ösztönzés, a munkakeresés folyamatos segítése és az átképzési támogatások megjelenése is. A kutató kiemelte: a szakemberek jelenleg kevés információval rendelkeznek arról, hogyan viselkednek a hazai segélyezettek, a környező országok empirikus kutatásainak adatait nem lehet figyelembe venni a magyar helyzet elemzésekor.

Scharle Ágota előadásának végén hangsúlyozta: a legtökéletesebb segélyrendszer sem képes arra, hogy a mélyszegénységet teljes egészében megszüntesse, de az alsó sávban élők életét könnyebbé teheti. A valódi változáshoz többek között a közoktatás, a felnőttképzés és a mobilitási programok együttes, hatékony fejlesztésére van szükség.