Fizessenek többet a gazdagok?

Mi volt a kutatásának fő célja, és honnan jött az ötlet, hogy éppen ezt történeti hátterű témát dolgozza fel?
Eredendően a progresszív, illetve az egykulcsos személyi jövedelemadózással kapcsolatos érveket kutattam, és nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen indokokat alkalmaztak maguk (az amúgy laikus) képviselők. Ahogy görgettem a II. világháború utáni magyar személyi jövedelemadó történetét visszafelé, megakadt a szemem az 1987-ben bevezetett személyi jövedelemadó parlamenti vitáján. Ez egy nagyon érdekes időszak volt Magyarországon, mivel – ma már tudjuk, hogy –

a szocializmus utolsó éveiben jártunk,

és egyre inkább érezhetővé vált, hogy az új gazdasági mechanizmus által beindított folyamatok sem tudják a magyar szocialista gazdaság belső ellentmondásait feloldani, így további intézkedések (források) kellettek, amelyek végső soron előkészítették a rendszerváltást is. A személyi jövedelemadó bevezetése olyan téma volt, amely a gazdaság alapvető átalakítását célozta meg.

A kutatás célja egyrészt az volt, hogy elemezzem a konkrét plenáris parlamenti vita érvrendszerét egy olyan szocialista országban, ahol ilyen viták amúgy elképzelhetetlenek voltak akárcsak pár évvel azelőtt, másrészt, hogy megvizsgáljam, miként viszonyultak ezek az érvek a nyugati adóvitákhoz. A progresszív személyi jövedelemadózás legfőbb érve ugyanis alapvetően az igazságos újraelosztás kérdése volt nyugaton is. A kutatás fő kérdése az volt, hogy vajon mennyire tekinthetők valós parlamenti vitáknak ezek az események, tekintve, hogy egy erősen centralizált szocialista rendszerben zajlottak, ahol a döntések gyakran már előre meg voltak határozva.

Hogyan kapcsolódik a kutatása a nemzetközi adópolitikai vitákhoz? Milyen szakirodalmat használt fel ennek a kérdésnek a vizsgálatához?
A kutatás egyik alapvető keretéül Gisela Huerlimann, W. Elliot Brownlee és Eisaku Ide munkái szolgáltak, amelyek a második világháború utáni adózási rendszerek politikai-gazdasági hátterét vizsgálják. Ezek a szerzők különbséget tesznek két fő modell között: az egyik a konszenzusos politikaformálás, a másik pedig a válságmobilizációs modell. Az előbbi azokra az országokra jellemző, ahol széles társadalmi konszenzus áll a jóléti rendszerek mögött, és az adórendszerek általában stabilak és széles adóbázison nyugszanak. A válságmobilizációs modell ezzel szemben azokban az országokban alakul ki, ahol intenzívebbek a társadalmi konfliktusok, és az adórendszereket gyakran hirtelen, válsághelyzetek kezelésére vezetik be.

A magyar eset különleges, mert bár a szocializmus alatt a politikai rendszer látszólag stabil volt,

a gazdasági háttér egyre súlyosabb problémákat mutatott,

különösen az 1980-as évek végére. A kutatásom azt mutatja, hogy a magyarországi adóvita inkább a válságmobilizációs modellhez állt közel, mivel a kormányzat a válsághelyzetek megoldására kényszerült, és ennek részeként vezette be a személyi jövedelemadót, amely erősen progresszív volt. Ez a lépés ugyanakkor tükrözte a nyugati adórendszerekhez való közeledés igényét is, hiszen Magyarország is alkalmazkodni kívánt a nemzetközi gazdasági követelményekhez, különösen a Bretton Woods rendszerhez való csatlakozás után.

Kupa Mihály pénzügyminiszter 1987-ben (Forrás: Fortepan / Erdei Katalin)

Mit mondhat el nekünk a kutatás tartalmáról? Milyen érveket használtak a parlamenti viták során, és hogyan illeszkedtek ezek a korabeli politikai és gazdasági környezetbe?
A kutatás során részletesen elemeztem a magyar parlamenti viták lefolyását és az érveket, amelyek a képviselők között elhangzottak. Az egyik legérdekesebb megfigyelés az volt, hogy bár a viták formálisan a szocialista rendszer keretei között zajlottak, az érvek sok esetben nagyon hasonlóak voltak a nyugati demokráciák adóvitáihoz. Ez azért is különös, mert

a magyar parlament abban az időben inkább szimbolikus jelentőséggel bírt,

hiszen a valódi döntések a pártvezetés szintjén születtek. Az érvek két fő csoportra oszthatók: eljárási és tartalmi érvekre. Az eljárási érvek közé tartozott például a kormány (és a párt) állandó halogatási politikája és az elszámoltathatóság hiánya. Noha a késlekedést szinte minden képviselő megfogalmazta, a felelősségre vonás hiányát csak nagyon elenyészően említették.

Többen rámutattak arra, hogy az adóreform bevezetése évekig húzódott, és a politikai elit következetlensége gyakran akadályozta a reformokat. Emellett felmerült a „nincs adózás képviselet nélkül” elve is, amelyet több reformszocialista képviselő támogatott. Ez különösen érdekes volt egy olyan politikai rendszerben, ahol a képviseleti demokrácia korlátozottan működött. A tartalmi érvek közül kiemelném a társadalmi egyenlőtlenség és igazságosság kérdését. A parlamenti vitákban többen hangsúlyozták, hogy a személyi jövedelemadó egyik fő célja a társadalmi igazságosság megteremtése, különösen a progresszív adózás révén.

Az igazi vita nem is a progresszivitáson alakult ki, ebben teljes konszenzus volt, hanem az adó mértékéről. És ez a mérték viszont nem igazán volt egységes, sok volt a kivétel, a kedvezmény. Szóval, a képviselők abban értettek egyet, hogy kell az adó, mert annyira nagy volt az államháztartási hiány, és oly nagy volt a szubvenció és a hitelek kamatai. Így

világos volt, hogy gyors forrásbevonás szükséges,

no de hogy ki fizesse az adót, az már más kérdés volt (nyugdíjasok, fiatalok, egyedül élők, családosok...).

A cél mindenképp az volt, hogy az adóteher persze arányos legyen, és immáron ne a vállalatok viseljék e terheket, amelyekkel versenyhátrányba kerülnek a világpiacokon, hanem az egyének is részt vegyenek a közteherviselésben. Fontos megjegyezni, hogy a kormány, a természetesen a világpiaci árak alatt zajló túlzott fogyasztást akarta megzabolázni, így a személyi jövedelemadó mellett az áfát is ugyanabban az időben vezette be.

A kutatásában különös figyelmet fordított a „progresszív adózás” kérdésére. Hogyan értelmezhetjük ezt a fogalmat a szocialista Magyarország kontextusában?
A progresszív adózás azt jelenti, hogy a magasabb jövedelműek arányosan többet adóznak, mint az alacsonyabb jövedelműek. Abban az időszakban, a gulyásszocializmusban, a fusi munkák, a maszekolások miatt bizonyos rétegek képesek voltak növelni a bevételeiket, míg mások nem, így a társadalmi egyenlőtlenségek egyre nyilvánvalóbbá váltak. A képviselők többsége azt várta, hogy a progresszív személyi jövedelemadó végre átláthatóvá teszi a jövedelmeket. Hiszen csakis rendes nyilvántartás mellett lehetséges a progresszivitás bevezetése. Érdekes módon kevesen fejezték ki kétségeiket azzal kapcsolatban, hogy ez miként fog ténylegesen megvalósulni. Többen úgy vélték, hogy az adókulcsok túlságosan magasak, míg mások azt állították, hogy a rendszer nem elég átfogó ahhoz, hogy valóban igazságos legyen.

A legmagasabb jövedelemsávokban az adókulcs akár 60%-ot is elérhetett,

ami komoly terhet jelentett a magasabb jövedelműek számára. Ugyanakkor az adómentességek, kedvezmények és különféle kivételek annyira megbonyolították a rendszert, hogy végső soron igazságosnak aligha lehetett a rendszert nevezni.

A Parlament ülésén 1987-ben (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)

Azt is említette a kutatásában, hogy a parlamenti viták során felmerült a társadalmi igazságosság és egyenlőtlenség kérdése. Hogyan jelent meg ez a vita a szocialista Magyarországon?
A társadalmi egyenlőtlenség és igazságosság kérdése csakugyan kulcsfontosságú volt a személyi jövedelemadó vitájában. Bár a szocialista rendszer retorikájában az egyenlőség és a társadalmi igazságosság hangsúlyos elemek voltak, a valóságban a gazdasági reformok nyomán egyre nagyobb különbségek alakultak ki a társadalomban. A szocialista gazdaság indirekt irányítási modellje lehetővé tette, hogy a nagy állami vállalatok vezetői és a magasabb jövedelmű rétegek egyfajta „szürke zónában” mozogjanak, ahol jelentős extra jövedelmekhez jutottak különféle kiskapukon keresztül.

A parlamenti viták során több képviselő is kiemelte, hogy ezek az egyenlőtlenségek aláássák a társadalmi kohéziót, és sürgős lépéseket kell tenni a probléma orvoslására. Az egyik legérdekesebb megfigyelés az volt, hogy a képviselők közül többen is arra hívták fel a figyelmet, hogy az adóreform önmagában nem elég; szükség van arra is, hogy a társadalmi igazságosságot átfogó gazdaságpolitikai intézkedésekkel támogassák. A reformokkal szemben azonban erős ellenállás is mutatkozott, különösen azok részéről, akik attól tartottak, hogy az új adórendszer a szocialista biztonsági háló felbomlásához vezethet. Azért sokan féltek attól, hogy ennek az adónak a bevezetése a kapitalizmust hozza el. 

Grósz Károly miniszterelnök asztala a Parlamentben,1988 (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)

Hogyan foglalná össze a kutatás legfontosabb megállapításait? Milyen tanulságokkal szolgál a magyar parlamenti adóvita a mai közgazdasági és politikai diskurzus számára, különösen annak fényében, hogy végül a gazdaság összeomlott, és bekövetkezett a rendszerváltás?
A kutatás egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a magyar parlamenti viták 1987-ben már egy válság sújtotta gazdasági rendszer utolsó lépéseit tükrözték. A személyi jövedelemadó bevezetése próbálkozás volt, amely arra irányult, hogy stabilizálja a szocialista gazdaságot egy progresszív adórendszer révén, de

ez csak tüneti kezelés volt.

A gazdaság alapvető strukturális problémái – például az elavult termelési rendszer, az állami vállalatok alacsony hatékonysága és az óriási államadósság – mélyebben gyökereztek, és az adórendszer reformja önmagában nem volt elegendő ezek kezelésére. A parlamenti viták során felmerült érvek, amelyek a társadalmi igazságosság és az egyenlőtlenségek kezelésére koncentráltak, fontosak voltak, de a valóságban a társadalmi bizalom is kérdéses volt. Egy titkolózó, hanyag adminisztrációval rendelkező, privilégiumokat lojalitásra alapozó,

propagandára épülő rendszerben miként lehetett volna megbízni,

hogy egy átlátható jövedelmi viszonyokra alapozó igazságos adórendszert alakít ki. A szándék talán megvolt. Az 1980-as évek végére a kormányzat kénytelen volt szembenézni a ténnyel, hogy a gazdasági modell, amelyet évtizedekig próbáltak fenntartani, fenntarthatatlanná vált. Az egyre növekvő államadósság és a nemzetközi pénzintézetek (például az IMF és a Világbank) nyomása alatt Magyarország kénytelen volt nyitni a nyugati piacgazdaság felé. A végső megállapítás az, hogy a szocialista parlamenti vita ekkor tulajdonképpen összehasonlítható már egy bármely más parlamenti vitával. Ennek oka az, hogy végső soron a parlamentnek semmilyen befolyásolóképessége sem volt, sem a politikára, sem a gazdaságra.

Forrás: ELTE GTK
Borítókép: A Parlament 1986-ban (Fotó: Fortepan / Záray Péter)