"Az ember megtanul távolabbra tekinteni a helyi viszonyoknál"

Hogyan alakult ki érdeklődése a geográfia és a tájfejlődés iránt?
Már az iskolában sok minden érdekelt. Az érettségi után azon gondolkoztam, hogy történelmet tanulok, ettől azonban visszatartott a felsőfokú latin nyelvtudás követelménye. Mivel gyűjtöttem az ásványokat, különösen a Fekete-erdőből, az ásványtan és a geológia is közel állt hozzám. A geográfia tértudomány, a természettudományoktól a bölcsészettudományokig számos diszciplína ismereteit és sokféle jelenségét foglalja magába. Ez adja a szakterület vonzerejét, egyben lehetőséget nyújt rendkívül eltérő kompetenciák fejlesztésére is. Természettudósként így találtam módot arra, hogy összekapcsoljam a természetföldrajzot a régészettudománnyal és a geoarcheológiával. Végeredményben

a táj- és környezettörténet is „történelem”.

Kutatásai igen széles tartományt fognak át a talajföldrajztól a környezetgazdálkodáson keresztül a geoarcheológiáig. Hogyan mutatná be legfontosabb kutatási témáit, és mely kérdések állnak jelenleg tudományos érdeklődésének középpontjában?
Leginkább geomorfológiával és talajföldrajzzal foglalkozom. Az elemzési és kormeghatározási eljárások (például az üledékek lumineszcens kormeghatározása) egyre pontosabbakká válnak, így egyre jobban meg tudjuk határozni a felszínalakító folyamatok tér-időbeliségét, ami jelentősen hozzájárul a környezet földtörténeti fejlődésének rekonstrukciójához.

A száraz éghajlatú területekre idáig viszonylag kevés részletes vizsgálat irányult, holott e területek a szárazföldek mintegy 30%-át képezik, és Földünk gyarapodó népessége számára fontos tartalékterületet jelentenek. E területek nagyon érzékenyen reagálnak a csapadékmennyiség változásaira, ezáltal ún. „reaktív tereknek“ számítanak, amelyek éghajlatváltozások esetén az ott élő emberek számára komoly kockázatot jelentenek, a levegő páratartalmának pedig már szerény ingadozása is az ökoszisztéma nagymértékű átalakulásához vezet. Az ilyen vidékek tudományos vizsgálata ezért egyre növekvő jelentőséggel bír.

A földtörténeti idők környezeti viszonyainak rekonstrukciója a jelenlegi környezeti változások megismeréséhez is fontos. Az, hogy – különösen a földtörténeti jelenkor vizsgálatakor – egyre többször dolgozunk együtt régészekkel, újfajta szemszögekből teszi láthatóvá a múlt folyamatait, valamint az emberi reakciókat, alkalmazkodási formákat, mégpedig konkrét térségekben. Nem szabad elválasztanunk egymástól az embert és a környezetet.

Az ember a Föld nevű rendszer része.

Ez a magyarázat a geoarcheológia viszonylag fiatal szakterületének a kialakulására.

Az interdiszciplinaritás központi szerepet játszik a kutatásaiban. Véleménye szerint miként kezelhetők a más szakterületek képviselőivel történő együttműködés kihívásai, és miben rejlik az interdiszciplináris kutatás legfőbb hozadéka?
Sok projekt esetében fontos – különösen, ha komplex témákra irányulnak –, hogy különböző típusú szakértelmeket kössünk össze. Senki sem tud mindent vagy képes mindenre. De hangsúlyozom a szakértelmet. Épp elég ember van, aki sok mindenről beszél, de kevés szakértelemmel. Ez kerülendő.

Nagy barátja vagyok az „átfogóság” (comprehensiveness) kifejezésnek. Gyakorta a különböző szaktudások és tapasztalatok összekapcsolása vezet igazán előremutató meglátásokhoz, ekkor következnek be a felfedezés valamennyi tudós számára nagyszerű pillanatai.

Az interdiszciplinaritás és a sokféleség nem önérték, hanem eszköz.

Sokszor valóságos művészet egy csapatba összehozni azokat az embereket, akik megértik és kölcsönösen elfogadják egymást. Erre akkor van lehetőség, ha a felek szakmailag kiválóak és valamennyien felismerik az együttműködés hozzáadott értékét.

Egyre többször hangsúlyozzák annak jelentőségét, hogy az új tudományos eredmények az akadémiai szférán kívüli széles közönséghez is eljussanak. A globális környezeti problémák árnyékában különösen fontossá válik a tudomány és a nyilvánosság közötti szakadék áthidalása. Véleménye szerint milyen szerepet játszhat ebben a földrajz, valamint a földtudományok?
A tudományt jellemzően az adófizetők finanszírozzák, akiknek joguk van ahhoz, hogy megtudják, mire is használják a pénzüket. A kutatások megértése aztán fokozhatja a hajlandóságot a támogatásra is. Világossá kell tenni, hogy az alapkutatásból származó ismeretek nem ültethetők át közvetlenül a termékfejlesztésbe és -értékesítésbe. Hosszú távon viszont ezek a kutatások újra és újra újonnan fejleszthető vagy továbbfejleszthető technológiákat, váratlan új ismereteket eredményeznek, magasan képzett szakmunkaerőt és tudományosan kiművelt diplomásokat teremtenek. Az új ismeretek keresésének, a megismerésnek tehát mindig a lefordítás és az átültetés előtt kell sorra kerülnie.

A kutatásból eredő megismerés előfeltétele az alkalmazásnak.

Az alkalmazott kutatás, helyesebben szólva a termékké történő fejlesztés csak igazolt tudományos ismeretekre alapozva lehetséges, amelyek pedig kizárólag kutatómunka eredményeként jöhetnek létre. Ez minden tudományterületre érvényes, a földtudományokra és a földrajzra is. Minden diszciplína állandó feladata, hogy erre felhívja a figyelmet. Ennek értelmében mindig távolságot kell tartanunk a saját kutatásunktól is, hiszen a tévedések sosem zárhatók ki. A jó tudomány ismereteket közöl, nem pedig véleményeket, azt pedig a társadalomnak demokratikusan kell eldöntenie, hogy az ismeretekből milyen következtetéseket von le, és miként cselekszik. Ez vonatkozik korunk kihívásaira, például a jelenlegi éghajlatváltozásra is.

Tizenhat éven át vezette rektorként a Heidelbergi Egyetemet, a tudományos kutatás és oktatás egyik legelismertebb nemzetközi központját. Milyen mértékben és hogyan segítették ebben földrajzi ismeretei és a geográfiai látásmód?
A földrajz remekül tud hidakat építeni a különböző szakterületek között. Emellett úgy gondolom, a geográfusok kitűnnek azzal, hogy összetett kérdéseket érthető formában tudnak ábrázolni és közreadni. Ez rendkívüli segítséget jelent komplex dolgok megvalósításában is. Nem idegen számunkra a csapatmunka, hiszen gyakran kell geofizikai, ásványtani, geokémiai vagy más technikai módszereket alkalmaznunk. Ehhez pedig

nagyon fontos a rokontudományok szakembereivel történő eszmecsere.

Harmadik szempontként a nemzetközi tapasztalatot nevezném meg. Aki a Föld különböző részein szervezett vagy hajtott végre kutatóprojekteket, az megtanult felelősséget vállalni a projektért, a résztvevőkért és az eredményekért. Az ilyen típusú tapasztalati tudás révén az ember megtanul távolabbra tekinteni a helyi viszonyoknál, kellő távolságból szemlélni a környezetét, és másoknál talán hamarabb ismeri fel, milyen döntésekre van szükség a tudományos versengésben.

Az, hogy egy egyetemet állandóan lendületben tartsunk, továbbfejlesszünk és biztosítsuk a folyamatos megújulóképességét, vállalkozói gondolkodást is igényel. Az egyetem nem vállalat, de szigorúan teljesítményorientált kreatív gondolkodást tesz szükségessé minden szinten. Ez a hajtóanyaga a tudománynak, amely állandó versengést igényel – nem a tudósok vagy a hallgatók egymás ellen irányuló kieséses küzdelmét, hanem a további tudás megszerzéséért folytatott küzdelmet.

A Heidelbergi Egyetem és az Eötvös Loránd Tudományegyetem az Ön rektori hivatali ideje alatt ünnepelte tudományos együttműködésének 30. évfordulóját, valamint egyetemünk névadója, az 1870-ben Heidelbergben doktori fokozatot szerzett Eötvös Loránd halálának 100. évfordulóját. Hogyan értékeli a két egyetem jelenlegi együttműködését és az ebben rejlő jövőbeli lehetőségeket?
Báró Eötvös Loránd a fizikus Kirchhoff, a vegyész Bunsen és a matematikus Königsberger színe előtt doktorált. Amint elhunyt kollégám, az ELTE által szintén díszdoktorrá avatott Peter Meusburger bemutatta, akkoriban viszonylag sok magyar hallgató és tudós fordult meg német földön, ezen belül Heidelbergben.

A cserekapcsolatoknak és az együttműködésnek nagy hagyománya van.

Egyetemeink már 1982-ben újra felvették egymással a kapcsolatot és megszervezték csereprogramjukat. Erre nem azért került sor, mert bárki kötelezett volna rá minket, hanem mert mi akartuk, mert mindketten felismertük az együttműködés célszerűségét. A tudomány határokon átnyúló hidakat épít, a színvonalas kutatás és az innovatív oktatás ugyanis mindig nemzetközi, nemzetközileg kisugárzik, összehozza egymással a hasonló érdeklődésű embereket.

Nagyon hálás vagyok Magyarországnak, és sosem fogom elfelejteni azokat a képeket, ahogy a magyar határőrök 1989-ben átvágták a szögesdrótkerítést az osztrák határon, lehetővé téve ezzel, hogy újra könnyebben találkozhassunk. Hogy aztán az egyetemeink közötti partnerséget az első harminc évet követően, 2012-ben tovább tudtuk építeni és élénkíteni, azt úttörő jelentőségűnek tartom. Időközben már európai léptéken is egyre intenzívebben működünk együtt az Európai Kutatóegyetemek Ligája (LERU) és a Közép-európai Egyetemek (CE7) közötti LERU–CE7 partnerség keretében. Hallgatóink és fiatal kutatóink óriási szerencséje, hogy mobilitásukat az Európai Unió Erasmus-programjához hasonló kezdeményezések és különböző ösztöndíjak támogatják. Egy teljes külföldi képzés sok fiatal számára nagy terhet jelentene, ezért örömmel látom, hogy egyre több rövid időtartamú mobilitásra is lehetőség nyílik és sor kerül.

Európaiként tudatában kell lennünk sokszínűségünknek,

amelyet lehetőségnek kell tekintenünk. Nekünk, európaiaknak nemcsak a nagyszerű tudományos teljesítményekhez szükséges kritikus tömeg áll rendelkezésünkre, hanem az átfogó, történetileg kifejlődött „kritikai átfogóság”, vagyis szemléletmódbeli és tapasztalati sokféleség is, amelyért sokan irigyelnek minket. Európai nőkként és férfiakként ezt a „kritikus tömeget” és „kritikai átfogóságot” az emberek jóléte érdekében és korunk kihívásait szem előtt tartva kell használnunk. Az ELTE és a Heidelbergi Egyetem gazdag történelmére és tradícióira támaszkodva mintaszerűen tud hozzájárulni ennek megvalósításához, valamint – együtt – tekintélyes tudományos potenciáljuk még jobb kiaknázásához.