„Az amerikai mentorrendszer kicsiben itthon is megvalósítható”

Pontosan mire terjedt ki a kutatásod, mivel foglalkoztál a Floridai Egyetemen?
A kutatásom célja az volt, hogy behatóan megismerjek egy olyan mentorhálózatot, ami nagyobb léptékű, mint az európai vagy a magyar rendszerek. Ennek a feltérképezésére azért volt különösen alkalmas a University of Florida, mert itt az egyetem vezetése nemcsak misszióként tekint erre a kezdeményezésre, de anyagi forrásokat is rendel a hálózatokhoz. Az itt töltött négy hónap alatt betekintést nyerhettem abba, hogy miként lehet a fiatal kutatókat jól támogatni, és hogyan lehet őket az egyetemen, illetve a kutatói pályán tartani, vagy éppen – ha arra van szükség – más irányba terelgetni mentori folyamatokban.

Ehhez számos interjút készítettem mentorokkal és mentoráltakkal egyaránt, illetve lehetőségem volt beszélgetni a mentorhálózatok vezetőivel is. Az egyetemen ugyanis sokféle ilyen hálózat van, nemcsak a kutatócsoport-vezetők vagy a témavezetők lehetnek mentorok, de például az egyetem öregdiákjai is felkarolhatnak hallgatókat. Ráadásul ott a mentorrendszer egy tréningfolyamathoz is kapcsolódik, tehát olyan emberekkel is tudtam beszélgetni, akik képzett mentorok vagy akik épp a képzésük közepén jártak. A célom az volt, hogy megvizsgáljam, milyen elemek vagy faktorok járulnak hozzá ahhoz, hogy egy mentorhálózat hosszútávon fenntartható legyen. 

A kutatásod alapján milyen főbb különbségek rajzolódnak ki a két rendszer között, mit tudnánk mi hasznosítani a kint tapasztaltakból?
Az adatelemzés még tart, de előzetesen azt mondanám, hogy az értékek, amelyek a mentorálási szándék mögött meghúzódnak, ugyanazok ott is és itthon is. A különbség a mértékekben van. Ez azt jelenti, hogy a mi dolgunk itthon az, hogy egész kicsiben próbáljuk megvalósítani azokat a kutatóvá válási folyamatokat, amikben ezek a témavezetői kapcsolatok tudnak segíteni. Vannak bizonyos belső faktorok, amelyek segítenek a fenntartásban. Ilyen az elkülönített idő, a pénzügyi támogatás egy-egy folyamat véghezviteléhez vagy a mentorok képzése, a mentoráltak felkészítése. A külső pedig az, hogy az egyetem vezetésében és azon kívül is legyenek olyan támogatók, piaci szereplők, akik hosszú távon is segíthetik ezeknek a hálózatoknak a működését.

Ami már most tisztán látszik, és ez egy, az amerikai fél számára is fontos eredmény, hogy a mentorálásnak nagyon erős továbbgyűrűző hatása van: a mentorált hallgatók későbbi segítő munkáját, kutatói és oktatói személyiségét nagyban befolyásolja az, ahogyan őket korábban támogatták.

Milyen volt a fogadtatás az egyetem részéről? A saját bőrödön mennyire érezted a segítő hozzáállást?
A Fulbright Kutatói Ösztöndíj esetében elengedhetetlen, hogy a pályázónak legyen egy előzetes kutatási terve és egy meghívó levele a fogadó intézménytől, engem tehát már várt kint egy kolléga, aki tulajdonképpen egyfajta mentor. Ő elsősorban abban segített, hogy a terveimet az ottani kontextushoz tudjuk igazítani, és segített összekötni a megfelelő emberekkel.

Ami külön érdekes, hogy én felsőoktatás-kutatóként egy klinikai kutatóintézetbe mentem, ahol orvosok, fájdalomkutatók, fogorvosok vettek körül. Ennek köszönhetően nagyon sokat tanultam arról, hogyan zajlik a napi munka a klinikai közegben, amiről régóta tudjuk, hogy az egész felsőoktatási mentorálásnak az alapja, rendkívül komolyan veszik a hallgatók támogatását. Az én kutatócsoportom a fogászati és szájsebészeti klinikához tartozott (Pain Research and Intervention Center of Excellence), tehát ez a szakterület nagyon távol áll diszciplinárisan az enyémtől. Azok a mentori kapcsolatok azonban, amiket én tanulmányozok, itt nagyon jól működnek. Ezen kívül, mivel az én vendéglátóm is vezet mentortréningeket, így rajta keresztül beszélgettem hüllőkutatóval, muzeológussal vagy generációkutatóval is. Szerencsére rendkívül nyitottak voltak a munkámra.

Veled utazott a családod, három kislányod is. Hogyan tudtad a szülői teendőket összeegyeztetni a munkával?
A pályázatom elbírálása után derült ki, hogy a családunk újabb taggal bővül, de a Fulbright Bizottság nagyon rugalmas volt ebben a kérdésben, és sikerült későbbre tenni az utazásomat. Végül úgy alakult, hogy egy 10, egy 7 és egy alig féléves gyerekkel utaztunk Floridába. A férjem home officeban folytatta az itthoni munkáját, ami azt jelentette, hogy a magyarországi időzónában, vagyis hajnalban dolgozott. Ebben a sávban én voltam a kicsivel, és vittem az idősebb lányaimat az iskolába, ezután váltottuk egymást. Fél tizenkettő körül mentem be az egyetemre, ami egyáltalán nem számít ott tipikusnak, de ebben is nagyon megértőek voltak. Igyekeztem mindennap bejárni, mert tényleg nagyon inspiráló volt a közeg, és az adatok nagy részét is igyekeztem személyesen felvenni. Kaptam egy saját kis irodarészt, ahol dolgozhattam, illetve a campuson belül sokat mozogtam.

Volt idő kiélvezni a környezetet? Hova jutottatok el?
Szinte minden hétvégén felkerekedtünk, hogy bejárjuk Floridát. Többek között voltunk Orlandoban NBA meccsen, jártunk a Disney Worlben, úsztunk lamantinokkal, ellátogattunk a Kennedy Űrközpontba és még sok-sok más helyen. Vezettem egy blogot is a kintlétünk alatt, ahová nagyon sok fotót feltöltöttünk.  

Emellett volt két nagyobb szakmai utunk. Meghívott előadóként jártam a Daytona Beachen található repüléstechnikai egyetemen (Embry-Riddle Aeronautical University), ami azért is volt különleges élmény, mert habár repülés- és űrkutatásra szakosodott, van egy kimondottan az oktatók fejlesztésére dedikált központja. Nagyon lelkesítő volt látni, hogy a repülőgépészek és űrkutatók mennyire érdeklődnek a téma és a kutatásom iránt. Az észak-karolinai Campbell Egyetemen pedig a látogatásomat egy olyan kolléga szervezte meg, aki maga is utazott már Fulbrighttal, és a PPK-n is tartott előadást 2022-ben. Ez is bizonyítja, hogy a Fulbright közösség tényleg olyan, mint egy család.

Mennyire élted meg kultúrsokknak a hazatérést? Milyen különbségeket látsz az amerikai és az itthoni egyetemi élet között?
A család számára kevésbé, számomra nagyobb sokk volt a hazatérés. Ez nem azt jelenti, hogy ott nincsenek problémák és minden tökéletes, de kint nem kellett belefolynom az apró-cseprő, napi adminisztrációs körökbe, csak a kutatásomra kellett koncentrálnom. Természetesen a környezet, az időjárás is mind nagyon marasztaló, még ha Gainesville nem is az óceánparton fekszik.

Generálisan persze elmondható, hogy hazatérve az ember szembesül a pénzhiánnyal vagy az infrastruktúra hiányával, illetve az is nagyon más, ahogyan kint az oktatókat kezelik, megbecsülik. Például az ottani egyetemen az oktatók teamben dolgoznak, ahol mindenkinek megvan a maga feladata: van, aki tanít, van, aki tutorál és van, aki dolgozatokat állít össze vagy azokat javítja, mindenki pontosan azt teszi, amiben jó, és az adott karrier stádiumban szükséges.

Mik a további terveid? Várható, hogy az ELTE-n kiépül egy hasonló mentorrendszer? Volt már rá példa a távolléti oktatás megjelenésekor.
Egy MTA pályázatnak köszönhetően be tudom fejezni a kutatásomat, és februárban megyek vissza egy-két hétre az International Mentoring Association (IMA) konferenciájára, ahol az ottani közösségnek prezentáljuk a kutatást. Mind szakmailag, mind a hálózatépítés szempontjából vannak folytatásai tehát a kint töltött időszakomnak. Az IMA például – aminek eddig is tagja voltam – felkért, hogy irányítsam a konferenciára beérkezett absztraktok elbírálási folyamatait.

Ami a hazai adaptálást illeti, az én legfőbb célom, hogy azt a tudást, amit kint megszereztem, átadjam itthon az egyetemen. Nem titok, hogy ezzel a kitétellel nyerhettem el az ösztöndíjat. Ehhez további segítség, hogy támogatást nyertünk a Digitális Oktatásfejlesztési Kompetencia Központ pályázatán egy mentorfejlesztő program kidolgozására, illetve folyamatosan benne vagyok nemzetközi kutatási pályázatokban is. Jelenleg GYES-en vagyok, de amint visszatértem, azon leszek, hogy ezek a folyamatok elinduljanak.

Az interjút teljes terjedelmében az ELTE PPK honlapján olvashatja el.
A borítóképen Káplár-Kodácsy Kinga (balról a második) floridai kollégái körében