„A versírás olyan, mint a 110 méteres gátfutás”

Hogyan kezdett az irodalom és a színház iránt érdeklődni?
Fontos volt az, ahogyan a gimnáziumban tanították nekünk a magyart. Szerencsém volt, Veszprémbe jártam a Lovassy László Gimnáziumba, és csodálatos magyartanárunk volt. Olvasni már gyerekkoromtól szerettem, de a középiskolában értek olyan alapvetően fontos impulzusok, amelyek a magyartanáromtól jöttek.

Felsőfokú tanulmányait 1982-ben az ELTE-BTK magyar–német szakos hallgatójaként kezdte meg. Miért ezt a szakpárt választotta?
A német voltaképpen véletlen, nem a családból hoztam, otthon senki sem beszélt németül. Általános iskolás koromban kezdtem németül tanulni magántanárnál. Az irodalom eleve adott volt, amiatt jöttem az ELTE-re, a németet pedig szintén irodalom szaknak gondoltam akkor, annak gondolom egyébként most is. Az mindegy volt, hogy magyar vagy német, a lényeg az volt, hogy irodalom legyen.

Hogyan terelődött a figyelme a műfordítás felé?
Érdekelt, milyen egy német vers, mert akkor, tizenhat évesen a gimnáziumban kezdtem el verseket írni. Elmentem egy könyvesboltba, megnéztem a német versesköteteket, aztán találomra megvettem az egyiket. Egy Celan-kötet volt, elkezdtem olvasni és lefordítani. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogyan hangzik magyarul.

Egy évig a Nappali ház szerkesztőjeként tevékenykedett, amely tíz éven keresztül megjelenő irodalmi és művészeti szemle volt.
A Nappali házat 1989-ben indítottuk el, közvetlenül a rendszerváltás után jelent meg az első szám, akkor már lehetett szabadon lapot alapítani. Ennek is megvoltak az előzményei: a Harmadkorral kezdődött, amelyet akkori szegedi egyetemisták csináltak, és Takáts József szerkesztett. Az ő ötlete volt a Nappali ház is, hogy ne kelljen igazodni az akkori lapstruktúrához, hanem mutassuk meg, mi mit tartunk fontosnak.

Kik voltak Önre hatással pályája során?
Ami a műfordítást illeti, az első fontos tapasztalatokat itt, az ELTE-n szereztem. Györffy Miklós, az Európa Kiadó akkori szerkesztője, az Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék tanára tartott nekünk műfordítás órákat. Komoly, professzionális prózafordítást nála láttam először. Miklós behozott az egyik órára egy szöveget, és azt mondta, aki a legjobban lefordítja, azét berakja a XX. századi német elbeszélők című antológiájába, amelyet éppen akkor szerkesztett az Európánál. Végül az én fordításomat választotta, és adott még két szöveget abból a kötetből. Ezek voltak az első megjelent prózafordításaim. Rengeteget tanultam a szerkesztőktől is, akikkel együtt dolgoztam. Kitűnő, kritikus olvasókkal akadtam össze, és mindig tanulságos volt eljutni velük egy olyan szövegváltozatig, amelyet mindketten el tudtunk fogadni.

Milyen műfajban fordít a legszívesebben? Hogyan kell elképzelni Önnél az alkotói munkafolyamatot?
Verset fordítok a legszívesebben, ha pedig saját szöveget írok, akkor az vagy vers, vagy esszé. A versírás olyan, mint a 110 méteres gátfutás, egy lendületből kell végigcsinálni. Aztán persze dolgozni kell még rajta, nem egyszer hónapokig. Recenziókat olyankor írok, ha tényleg érdekel egy-egy könyv. Esszét meg akkor, ha eszembe jut valami, amiről úgy gondolom, érdemes megírni, mert érdekelhet esetleg másokat is. Nekem még a versíráshoz is kevés az ihlet, annak is van egy kézműves, tanulható, technikai része. Nyilván kell persze valamiféle impulzus, és azzal lehet utána tovább dolgozni.

Mit tekint a legjelentősebb munkájának?
Az eddigi legfontosabb munkám Nietzsche Így szólott Zarathustra című művének fordítása. Alapvető jelentőségű filozófiai szövegről van szó, amelynek 80 éven keresztül nem készült újabb magyar fordítása. Hévizi Ottó vette észre, hogy a filozófiatörténeti óráin nem tudja használni a régi fordításokat. Két év intenzív munka volt a fordítás, hiszen összetett, sokféleképpen olvasható szövegről van szó. Ráadásul csapatmunka volt. Nietzsche-biográfustól a klasszika filológusig sokan besegítettek, részt vettek a fordítás ellenőrzésében, a jegyzetapparátus elkészítésében.

Hogyan értékeli a Wessely-díjat, mit gondol, miért pont Ön kapta meg?
Egyáltalán nem számítottam erre a díjra, meglepődtem. Azért örülök neki nagyon, mert a Wessely-díj kimondottan szakmai díj. Szakmabeliek ítélik oda szakmabelieknek. Úgy gondolom, az Európa Kiadó szerkesztői tényleg meg tudják ítélni egy-egy fordítói teljesítmény értékét, és a díj odaítélésében semmiféle egyéb, például politikai szempont nem játszik szerepet.

Az ELTE-BTK-n oktat, ahova járt korábban. Mit gondol, mire kell helyezni a hangsúlyt az oktatásban?
A bajok a közoktatásban kezdődnek, szomorú állapotban van az irodalomtanítás. Az általános- és középiskolákban tölcsérrel próbálják a diákok fejébe tölteni a szerzők életrajzát meg az irodalomtörténeti kronológiát, jóllehet semmi értelme az egésznek, ha a gyerekek közben nem szeretik meg az olvasást. Persze nyilván tovább nehezíti a helyzetet az is, hogy teljesen más mediális kontextusban létezik az irodalom, mint akár harminc évvel ezelőtt. Öröm az ürömben, hogy a német szakon, amikor a transzlatológia specializáció keretében műfordítás órákat tartok, nem egyszer azt veszem észre, hogy a műfordításba belekóstoló hallgatók elkezdenek másként, elmélyültebben olvasni. Egyszerűen fogunk egy irodalmi szöveget, és elkezdjük lefordítani. És mivel csak azt tudja lefordítani az ember, amit tényleg megértett, ilyenkor nem elég képernyőn átfutni a szöveget, hanem szóról szóra, szintagmáról szintagmára, mondatról mondatra haladunk, és rákérdezünk, hogy miért úgy van, ahogy van, miért nem másképp, vagyis megbeszélünk, megfontolunk minden egyes szót, minden egyes mondatot. Ezeket a műfordítás órákat bőven megéri megtartani, ha legalább néhány hallgató elkezd másként olvasni, nem kell, hogy a résztvevők közül bárki is profi fordító legyen. A Bölcsészkar emlékeim szerint mindig is az a hely volt, ahol meg lehetett tanulni ezt az elmélyült, értő olvasást, és vele együtt a kritikus gondolkodást. És szeretném, ha ilyen hely maradna továbbra is.

Min dolgozik jelenleg?
Katja Petrovszkaja Talán Eszter című könyvét fordítom a Magvető Kiadónak. Petrovszkaja fiatal ukrán szerző, de németül írta ezt a könyvet, és nagy figyelmet keltett vele Németországban. Az egyik fejezetével megnyerte a Bachmann-díjat, maga a könyv pedig rajta volt a német könyvdíj shortlistjén. Önéletrajzi nagyesszének mondanám a kötetet, a kerete nem fikcionális elbeszélés. Azzal kezdődik, hogy az elbeszélő megszületik 1970-ben, Kijevben, a szovjet diktatúrában, és már gyerekkorában rájön arra, hogy bizonyos családtagok hiányoznak. Elkezd utánajárni ennek a hiánynak, és rájön, hogy zsidó családba született: a család egyik része Babij Jarban, a másik fele a sztálini kirakatperekben tűnt el. Felkutatja az eltűnteket, megpróbálja összeállítani a családfát, rekonstruálni a hiányzó családtagok történetét. Voltaképpen erről a keresésről szól a könyv. Az elbeszélő pedig közben okosan reflektál arra, amit művel, és alapvető kérdéseket feszeget: például, hogy szükségünk van-e erre a múltra, ezekre a történetekre az identitásunk megalapozásához, és hogy el tudjuk-e különíteni egyáltalán a fikciót a dokumentálható történelmi valóságtól.