"A munkám továbbra is lenyűgöz"

A Comenius Egyetem Pedagógiai Karán szerzett logopédia és – akkori terminológiával szurdopedagógia, ma inkább – hallássérültek pedagógiája szakos diplomát 1983-ban, majd klinikai logopédiai képesítést 1987-ben. Mi vezette a logopédia irányába?
Valószínűleg, mint mindenki, én is különböző szakaszokat éltem át, és különböző terveim voltak gyerekkorom óta. Emlékszem, hogy asztalos is akartam lenni, amit ma nem tudok megmagyarázni, mert még mindig nem tudok rendesen szöget sem beverni… A logopédussá válásomat minden bizonnyal befolyásolta édesapám "véletlenszerű" találkozása egy ismert pszichológus professzorral, aki nagyon érdekesnek és ígéretesnek írta le ezt a kevésbé ismert szakmát. A logopédiai iránti mélyebb érdeklődésem azonban csak akkor jelentkezett, amikor beléptem a pozsonyi ideggyógyászati klinikára, ahol klinikai logopédusként felnőtt agysérült betegek beszédzavarainak kezelésére fókuszáltam. A mai napig sem sajnálom, hogy klinikai és kutatási szempontból is ezen a területen maradtam, a munkám továbbra is lenyűgöz.

Egy Önnel készült korábbi interjúban, melyet a szlovákiai Magyar Interaktív Televízió számára adott, kiemeli a magyarországi logopédiával való korai és azóta is fennálló kapcsolatát, korábban tanulni, újabban tanítani jár Magyarországra, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karára. Ez a kapcsolat a szakmai érdeklődésen túl azt is jelenti, hogy Ön szlovákiai magyarként, valódi "pressburgerként", a többnyelvű évszázados pozsonyi kultúrához tartozóként ápolja magyar nyelvi és kulturális gyökereit?
Igen, annak ellenére, hogy nyitott vagyok a változásra és remélem befogadó is vagyok,

fontos számomra, hogy tudjam, honnan jöttem és hova tartozom.

A magyarságom az identitásom fontos része, bár természetesen távol áll tőlem mindenfajta szélsőséges nacionalizmus. Gyermekkorom háromnyelvűségét nagy kincsnek tartom, igaz, sajnálatos módon a német nyelvet, amióta pozsonyi nagymamánk nincs köztünk, már alig használjuk. Szépirodalmat szinte csak magyar nyelven olvasok, és úgy gondolom, felbecsülhetetlen érték, hogy Esterházyi Pétert, Ottlik Gézát vagy Nádas Pétert magyarul tudom élvezni, de gyermekeim is Devecseri Gábor versein nőttek fel.

Friss diplomásként – egy év értelmi akadályozott személyekkel végzett logopédiai munka után – klinikai logopédusként helyezkedett el a Pozsonyi Orvostudományi Kar 1. számú Neurológiai Klinikáján, ahol – később részállásban – 1998-ig dolgozott. Volt valamilyen érdekes előzménye annak, hogy az érdeklődése a klinikai logopédia, a neurogén szerzett kommunikációs zavarok felé fordult?
Talán valami vidám történet illene ide, de az igazság az, hogy 34 évvel ezelőtt egyik volt egyetemi oktatóm hívott fel, hogy az ideggyógyászati klinikán tragikus körülmények között elhunyt egy fiatal kolléganő, és sürgősen keresnek valakit, aki betöltené az állást. Már az első munkanapon nagyon támogató légkör fogadott. Az ország akkoriban legjobb neurológiai klinikájára kerültem, ahol úgy éreztem, minden nap új dolgot tanulok meg; ebben nagy segítségemre voltak a fiatal, de az idősebb orvos kollégák is. Bár sokszor nagyon szomorú esetekkel volt dolgom, és bizony több agyvérzéses afáziás páciensünk meg is halt, soha nem gondoltam arra, hogy nem bírom ki. Akkor még a

hétvégeken is bejártam a klinikára, mert láttam, hogy a betegeknek fontos, hogy foglalkozzam velük.

És persze néhány hónappal a belépésem után hosszú levelet írtam a Kanadában élő Kertész András neurológus professzornak, és segítséget kértem egy általa kidolgozott afáziateszt (a Western Aphasia Battery) fordításával kapcsolatban. Két hét múlva csomag jött tőle, benne a WAB teszttel és a részletes instrukciókkal. Ezután már nem volt visszaút…

1991-ben, az önálló Logopédiai Tanszék megalakítása után ott kezdett el dolgozni. Az Ön nevéhez fűződik az afázia csoportterápiás támogatása, a módszert az Arizonai Egyetem logopédia tanszékén szerzett ismeretei nyomán elsőként alkalmazta Szlovákiában. Miben jelent ez a megközelítés mást, mint a korábbiak? 
Hát ez szinte paradigmaváltást jelentett számomra is, hiszen addig főleg akut afáziás betegekkel találkoztam, akiket néhány hét logopédiai kezelés után nemigen láttam többet. Amikor Fulbright ösztöndíjjal egy akadémiai évre kimentünk az egész családdal az Egyesült Államokba, egy más világ nyílt meg előttem. Audrey Holland professzorasszony mellett, akit talán a világ egyik legmeghatározóbb afázia szakemberének tartottak akkor, megtapasztaltam, hogy lehet krónikus afáziás betegeknél is javulást elérni, és ezt nem csupán az általam addig ismert individuális terápiákkal. Az afázia csoportban, ahol én is besegítettem, volt olyan beteg is, aki már 10 éve afáziásként élte a mindennapjait. A csoportbeszélgetések során láttam meg igazán, hogy bár sokan közülük komoly nyelvi zavarral küzdenek, kompetens emberek, akik fontos dolgokról szeretnek és tudnak is kommunikálni. Itt a kompetencián van a hangsúly, mert az afázia épp ezt árnyékolja be.

Ezt a módszert nemcsak Szlovákiában, Csehországban, de hazánkban is megismertette. Mit gondol, a magyarországi logopédia mennyire követi a nemzetközi trendeket, milyen fejlődési perspektívákat és kihívásokat lát a hazai és nemzetközi logopédiai tudományterület számára?
Sok olyan kollégát ismerek Magyarországon, akikkel többször találkoztam nemzetközi konferenciákon, és úgy gondolom, hogy fontos kutatást végeznek az afázia terén is. Itt nemcsak logopédusokra gondolok, hanem neuropszichológusok és klinikai nyelvészek is érdekes témákkal foglalkoznak. A kihívásokkal kapcsolatban főleg a felnőttkori neurogén kommunikációs zavarok terén tudok véleményt mondani. A vasculáris afáziák kutatása mellett most a neurodegeneratív megbetegedéseket kisérő beszéd- és nyelvi zavarokat említeném. Ott ugyanis a betegség kezdeti stádiumában épp a nyelvi zavar (elsődleges progresszív afázia) lehet az első, sőt néha sokáig az egyetlen tünet.

Volt Önnek több szakmai mentora (köztük Viktor Lechta professzor, aki szintén az ELTE díszdoktora), akinek, mint mondja, sokat köszönhet szakmai fejlődése és tudományos kapcsolatrendszere alakulása szempontjából. Ön hogyan dolgozik a hallgatóival, mit tart igazán fontosnak a velük való munka során?
Gyakran gondolok arra, hogy életemben sok olyan emberrel találkoztam, akik önzetlenül segítettek és támogattak. Egyetemi hallgatóként Lechta Viktor professzor volt az, aki külön figyelmet szentelt nekem, majd kollégaként és később barátként jelentett nagyon sokat. Viktor még most is hiányzik mindenkinek a Logopédia Tanszéken.  Az előbb említett Kertész professzor később meghívott magához Kanadába, néhány napot töltöttem vele az otthonában, a klinikán, és éjszakába nyúló beszélgetéseket folytattunk. Ő mutatott be Nancy Helm-Estabrooksnak is, aki a bostoni afáziológia egyik legismertebb logopédus szakembere. Felbecsülhetetlen kincs, hogy sokszor láthattam afáziaterápiát vezetni, és beszélgettünk az általa kidolgozott tesztekről is. Vele kapcsolatban is van egy vicces csomag-történetem. Vele először épp Budapesten találkoztam, és miután hazautazott, elküldte a Manual of Aphasia Therapy című, nagyszerű könyvét. Címzettként csak a nevemet írta oda, valamint azt, hogy Comenius Egyetem, Budapest. Néhány évvel azután Arizonában ismertem meg a szintén magyar származású neurologust, Rapcsák István professzort. Vele ma is kapcsolatban vagyok, néhány éve Hong Kongban mutattuk be egy konferencián a közös munkánk eredményeit. Persze nem hagyhatom ki Osmanné Sági Juditot sem, aki kezdő logopédus koromban volt nagy segítségemre, főként amikor a Lurija-féle afázia vizsgálattal foglalkoztam.

Nagyon remélem, hogy én is tudok erős támasz lenni a hallgatóim számára,

főleg a doktoranduszaimmal vagyok nagyon szoros kapcsolatban.

Az afáziológia multidiszciplináris terület. A logopédiai szempontokon kívül fontos, hogy ennek a szakembere neurológiából, neuropszichológiából, pszicholingvisztikából is felkészült legyen. Mennyire tudja biztosítani ezt a multidiszciplinaritást a Comenius Egyetem logopédus képzése?
A képzés része természetesen több olyan kurzus is, ahol a fent említett szakterületekről kapnak közelebbi információt a hallgatóink. Ezért részállásban egy tapasztalt neurológus is oktat a tanszékünkön, valamint a pszichológia tanszék több tanára is aktívan részt vesz az oktatásban. Két nyelvész is tart a hallgatóknak előadásokat, az egyiküket már sikeresen bevontuk a Parkinson kórt kísérő nyelvi zavarok kutatásába is, és remélem, hogy ő is „megfertőződött”…

Rendszeresen publikál orvosi szakkönyvekben, az afázia fejezeteket rendszeresen Ön jegyzi. Ez jelentős hozzájárulás a logopédia rangjának emeléséhez. Említene ezek közül néhányat? Mit gondol a pedagógia, a gyógypedagógia és az orvostudomány együttműködésének szükségességéről a fogyatékossággal élő személyek jobb életminősége szempontjából?
Magam is meglepődtem, amikor szinte kezdő logopédusként az akkori neurológus professzorunk felkért, hogy új könyvébe én írjam meg az afázia fejezetet. Később egy másik professzorral írtunk közösen egy Klinikai afáziológia könyvet, és ezután több olyan vasculáris neurológiával foglalkozó könyvbe is írhattam fejezetet az afáziáról, amit Csehországban, valamint Magyarországon adtak ki. Nagy örömömre szolgált, hogy az Egyesült Államokban kiadott vaskos afázia tankönyv egyik fejezetét egy görög afáziaszakértővel írhattuk meg közösen. Nemrég pedig a Prágában kiadott Neurodegeneratív megbetegedések című orvosi szakkönyv afáziával foglalkozó fejezeteinek is társszerzője lettem. Mivel ez a téma a szó szoros értelmében interdiszciplináris, nem is tudom elképzelni, hogy ne több társszakma képviselőjének közös munkája legyen egy-egy fejezet, könyv.

Ön szerint hogyan oldható fel a logopédusképzésben és a logopédiai szakmai gyakorlatban az a paradoxon, hogy a logopédia egyszerre tartozik a pedagógiai és az egészségügyi tudományterülethez és intézményrendszerekhez? Ismer erre valamilyen nemzetközi jó gyakorlatot?
Nálunk Szlovákiában ez régen megoldott dolog. A logopédus hallgatók ugyan a Pedagógia karon összevont, ötéves (Bc+MA) szakon végeznek, ugyanúgy, mint az orvosok, a gyógyszerészek, de a klinikai logopédus képzés ezután már az Orvostovábbképző Intézetben folyik. A logopédusok nagy része a múltban főleg az egészségügyben helyezkedett el, logopédiai ambulanciákon dolgoztak, ma már sokkal többen vannak azok, aki az oktatásügyben találnak munkahelyet (iskolai logopédusként vagy magántanácsadókban). Az ambulanciákon klinikai logopédus dolgozhat csak, és az egészségügyi biztosító teljes mértékben fedezi a betegek költségeit.

Újabban az afázia logopédiai terápiáján túl más területekre is elkalandozik, az időskori demencia korai felismerését szolgáló teszteljárást is kidolgozott. Mi a véleménye a logopédiai tevékenység szerepéről és lehetőségeiről más kórképek, például a Parkinson-kór és más neurológiai betegségek esetében?
Ezekben az esetekben is jól felhasználhatók azok a tesztek, amelyeket az elmúlt 15 évben dolgoztunk ki kollégáimmal. Bár azt már most látjuk, hogy

nagy szükség lesz szenzitív, a nyelv különböző aspektusait vizsgáló tesztre is,

amely az említett betegségek korai stádiumában is fellépő nyelvi, illetve beszédzavarokat ki tudja mutatni. Az eddigi kutatásaink azt mutatták, hogy nagyon korán észlelhető például az összetettebb mondatok vagy a szövegértés zavara,

amit a klasszikus afázia tesztekkel nem tudunk felismerni.  Ebből következik az, hogy a logopédus elsősorban a diagnosztika területén tud majd hasznos információkkal szolgálni, de fontos szerepe lehet a hatékony kommunikációs stratégiák felismerésében és tanításában is, amivel elsősorban a beteg hozzátartóit tudja segíteni.

Fontos kutatási területeként említi a többnyelvű, illetve bilingvális afáziás betegek diagnosztikáját és terápiáját. Milyen kihívásokat jelent a többnyelvűség a logopédia számára általában, illetve specifikusan Szlovákiában?
A múltban többet tudtam ezzel a témával foglalkozni, talán azért is motivált, mert a régen háromnyelvű (magyar, német, szlovák) Pozsonyban bizony az idősebb afáziás betegeknél szükség volt arra, hogy az anyanyelvükön tudjuk végezni a terápiát. Nem egyforma mintázatot mutat, hogy az agysérülés melyik nyelvet érinti a legjobban a több nyelvet is anyanyelvi szinten beszélő személyeknél. Jómagam is megtapasztaltam otthon, de Amerikában is, hogy bizony nem mindig az anyanyelv lesz a legjobban megtartott (bár azért a legtöbb esetben így van). Az arizonai egyetemen például egy több mint ötven éve az Egyesült Államokban élő lengyel származású férfival találkoztam, aki az agysérülés után szinte képtelen volt használni az angolt, viszont a gyermekkorában használt lengyellel valamennyire tudott kommunikálni. Így volt ez néhány idős pozsonyi betegemnél is, akiknél az afázia jiddis vagy német szavak preferenciáját hozta elő, sok-sok év után. Szlovákiában viszont komoly gondot jelent, hogy

a nem kevés magyar ajkú afáziás beteg sokszor nem jut el a magyar nyelvet is jól ismerő logopédushoz.

Nagyon fontos lenne, hogy ezeket a betegeket az ismert Paradis-féle bilingválisok afáziáját vizsgáló teszttel vizsgálják.

Ön a Neurológiai Világszövetség és a CPLOL (az EU logopédusainak Bizottsága) tagja, valamint a Szlovák Logopédusok Szövetségének alelnöke. Mit tart a logopédus szakma és a logopédusképzés legnagyobb kihívásainak az elkövetkező évtizedben?
A kihívások megnevezése során az a leglényegesebb, hogy éppen ki beszél. Én a közép-európai helyzetre fókuszálva mondanám azt, hogy négy területen lenne fontos komoly kutatást végezni: komplex nyelvspecifikus afázia, alexia- és agráfiatesztek kidolgozása, neurodegeneratív megbetegedéseket kísérő nyelvi zavarok korai diagnosztikája, az éber agyi műtéteknél használható logopédiai vizsgálat protokolljának és az elméletvezérelt afázia terápiás módszereinek kidolgozása és publikálása úgy, hogy azt a gyakorló logopédusok használni tudják.

Mennyire határozzák meg a hétköznapjait a kutatásai, a munkája? Mivel foglalkozik szívesen, ha ideje engedi?
Gondolom ezzel mások is úgy vannak, mint én: ha nagyon szeretik azt, amit csinálnak, akkor nem is veszik igazán munkának. Ennek ellenére mindig ügyeltem arra, hogy legyen elég időm a családomra, a gyerekeimre is. Most már mindhárom gyerekem kirepült a családi fészekből, de a velük töltött 30 évet három szakaszra osztanám. Az első tíz évben szinte állandóan játszottam velük, a második tíz év a velük való beszélgetéssel telt, a harmadik évtizedben pedig én hallgattam őket. Nagyon gazdagító volt számomra, amikor fiatal felnőttekként fontos információkat nyújtottak nekem az általuk megtapasztalt eseményekről. Miután már hétközben szinte csak egyedül vagyunk otthon, sokkal több időm jut a sportra, minden reggel futok, hétvégén pedig hosszú nordic walking sétákat teszünk feleségemmel a közeli Kárpátokban. De be kell vallanom, hogy esténként azért gyakran az afáziával foglalkozó szakirodalommal a kezemben talál a feleségem….

Az interjút Perlusz Andrea készítette.