"A lehetőséggel élni kell"
Az egyértelműnek tűnik, hogy a vívás örök szerelem az Ön számára, hiszen az interjú helyszíne a Semmelweis utcai vívóterem, ahol a mai napig megtalálható az egykori szekrénye. Hogy indult ez a románc?
A bátyám ide járt a közelbe a piaristákhoz gimnáziumba, ahol a testnevelő tanár vívást is oktatott, és az ügyesebb gyerekeket felhozta a terembe, ami akkor a BEAC-hoz tartozott. A testvérem elkezdett komolyabban vívni, a Szabó Laci bácsi volt akkor az egyik mester, és nagyon családias, elegáns, kellemes vívóélet folyt itt. A kisebbek, ahogy én is, felnéztek a nagyobbakra, és nemcsak mint vívókra, hanem mint emberekre is, köztük csiszolódtunk mi is értékesebb emberré. Én is mindig ugyanazt akartam csinálni, mint a bátyám, úgyhogy egyértelmű volt, hogy belevágok a vívásba. Édesanyánk ugyan le akart beszélni róla, azt szerette volna, hogy balettozzak, amit csináltam is, de csak kedvtelésből. A testvérem végül azzal győzte meg, hogy „engedd el édesanyám, úgyis abba fogja hagyni”. De én első pillanatra beleszerettem, és Ganzmann Feri bácsi, aki katonatiszt volt, és korábban a Ludovika vívómestere, azt mondta nekem pár edzés után:
„Kislány, magáért még lobogni fog a trikolor”.
Körülbelül tudtam, mi az a trikolor, de amikor hazamentem és elmeséltem édesanyámnak, mit mondott az edző, ő magyarázta el, hogy ez egy hatalmas dicséret volt.
Ez biztosan egy nagy lökést adott ahhoz, hogy még komolyabban vegye a vívást.
Igen! Elhatároztam, hogy tényleg el szeretnék jutni oda, hogy értem lobog a magyar zászló. A legfontosabb dolog egyébként, és ezt mint edző is mondhatom, hogy egy kezdővel először meg kell szerettetni a sportágat. Ha már szereti az ember, akkor mindent hajlandó megcsinálni. Nekem sosem volt teher a vívás, örültem, ha csinálhattam, és még tavaly is ezt éreztem, amikor elindultam a veterán világbajnokságon. Minden szülőnek és gyereknek azt tudom mondani, hogy függetlenül attól, milyen eredményt ér el, ha elkezd valamit és megszereti, akkor az egy életen át egy pluszt ad. Nem azért, mert a vívás iránt elfogult vagyok, de ennek a sportnak ráadásul még az is nagy előnye, hogy
megtanít arra, hogy igenis használni kell a fejünket is.
Hogy áll össze a vívás: 50 százaléka fejben dől el, a másik fele pedig a technika?
Mindenkinél más, van, akinél az egyik kiegészíti a másikat. Azért döntően ez a felosztás igaz, de vannak kevésbé okos vívók, akik viszont kiemelkedő fizikummal rendelkeznek, és az is egy fontos tényező. Egyetlen rossz dolog van a vívásban, hogy teremben zajlik, és nyakig be kell öltözni hozzá. De erre is igaz, amit az imént mondtam, ha az ember szereti csinálni, akkor ez sem zavarja. Amikor 1949-ben elkezdtem vívni itt a BEAC-ban, a terem fűtetlen volt, és az öltözőt is csak akkor fűtötték be, amikor edzés után mentünk zuhanyozni. Mégsem lettünk betegek, nem sérültünk le, semmi bajunk nem volt, mert szívesen csináltuk. Ma lehet, hogy mindenki megbetegedne ilyen körülmények között, nekünk meg ez volt a második otthonunk.
Mi kell ahhoz, hogy valakiből 19 évesen világbajnok legyen?
Ahhoz, hogy valaki sikeres versenyző legyen, nem elég, hogy tehetséges, szorgalmas és jó edzője van, hanem szerencse is kell. Nekem az volt a szerencsém, hogy 1955-ben, amikor 19 éves voltam, éppen bevezették az elektromos találatjelzőt. Nem mondom, hogy korábban a bírók szándékosan hibáztak, de nyilván valószínűbbnek érezték, hogy a rutinos versenyző indított egy támadást, nem pedig egy kis csitri.
Az elektromos találatjelző ezt a fajta szubjektivitást eltüntette, és igazságosabbá tette a mérkőzéseket.
Én is talán ennek köszönhetően tudtam megnyerni a magyar bajnokságot és utána a világbajnokságot 19 évesen, ami akkor nagy szó volt.
A későbbiek folyamán csapatban mégis sikeresebb lett, mint egyéniben. Mi lehetett ennek az oka?
Érdekes ezekre utólag visszagondolni, biztos, hogy csapatban kicsit kevesebb a teher az emberen, egy jó csapatban megoszlik a felelősség. Idős versenyzőként elmondhatom, hogy a kudarcokra jobban emlékszik az ember, mint a sikerekre. A siker természetes, a kudarc viszont egy életen át a fájó emlékek közt marad. Sokszor követtem el azt a hibát az egyéni versenyeken, hogy amikor már vezettem, kapkodni kezdtem, mert szerettem volna gyorsan lezárni a meccset. A férjem, aki világbajnok párbajtőrvívó volt és később szövetségi kapitány, mindig nevetve mondta, hogy ha látta, hogy vezetek, akkor tudta, hogy kezdhet aggódni.
A már befutott klasszisok hogyan fogadták az Önhöz hasonló, feltörekvő fiatalokat?
Abban az időben, az ötvenes években rangot jelentett magyar vívóként megjelenni a nemzetközi élvonalban. Nekem már az is óriási megtiszteltetés volt, ha az akkori legjobb vívókkal lehettem egy csapatban, fantasztikus egyéniségek voltak. A nőknél Elek Ilona, Elek Margit, Kiss Kató, Zsabka Magda, a férfi párbajtőrvívóknál Berzsenyi, Rerrich, Sákovics, a kardozóknál Kovács, Gerevich, Kárpáti. Ha Tatán voltunk edzőtáborban, lestük, csodáltuk őket, álmodoztunk, hogy egyszer majd mi is eljutunk arra a szintre, ahol ők vannak.
Hihetetlen erős volt az itthoni mezőny: ahhoz, hogy valaki bekerüljön a válogatottba, előbb meg kellett küzdenie a többiekkel.
A kardvívó olimpiai bajnok Berczelly Tibor mondta egyszer, hogy sokkal nagyobb dolog itthon megnyerni egy válogatót, mint aztán egy külföldi versenyt.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy hatalmas élményt jelentett Önnek, hogy még vívhatott Elek Ilonával. Miért őt tartotta a legnagyobbnak?
Sportolóként utolérhetetlen volt és csodálatos ember. Nem pejoratívan mondom, sőt épp ellenkezőleg: kicsit férfias volt és kemény, nem anyámasszony katonája. A nők eleinte szoknyában vívtak, ami nem könnyítette meg a mozdulatokat, és ő hozta be azt az újítást, hogy a nők is nadrágban vívjanak. Ragyogó érzéke volt a sportághoz, talán a teniszhez tudnám hasonlítani azt, ahogyan vívott, a harmadik mozdulatánál tudta, hogy a negyedikkel mit fog csinálni. Azt hiszem, hogy versenyzőnek születni kell. Odáig bárki képes eljutni, hogy középszerű legyen, de az, hogy valaki ennyire kitűnjön, az egy adottság.
Ennek fényében még nagyobb fegyverténynek tűnik az 1955-ben szerzett világbajnoki címe, hiszen Elek Ilona is a vert mezőnyben szerepelt.
Akkoriban nyolcas döntők voltak, és ilyenkor az volt a szokás, hogy előbb az egy nemzetbeliek vívnak egymással, nehogy a végén leadják annak a meccset, aki közülük jobban áll. A kevésbé jók rendszerint nem tették ki a lelküket a nagy nevek ellen, én viszont 19 éves voltam, és ha már bejutottam a nyolcba,
durr, nekimentem mindkét magyar ellenfelemnek, és meg is vertem őket.
Az egész vezetőség kétségbe volt esve, hogy elúszik a magyar világbajnoki cím, mert Elek Ilona előzetesen nagy favorit volt az aranyéremre. Aztán talán Bay Béla mondta, hogy „most már csak úgy tudod jóvátenni, ha megnyered”. Aminek az lett a vége, hogy veretlenül nyertem meg a döntőt. Ahogy mondtam, szerencse is kellett ehhez, meg egyfajta versenyzői véna, és az is közrejátszott, hogy fiatal voltam, nem volt vesztenivalóm.
Ugorjunk egyet az időben, mert az 1964-es tokiói döntőben nagyon is volt vesztenivalója: a szovjetek elleni Ön vívta az utolsó asszót. Emlékszik még arra, hogy mi játszódott le Önben?
A sportban van egy örök igazság: a lehetőséggel élni kell. 1960-ban Rómában is esélyünk volt a győzelemre a szovjetek ellen, de akkor elvesztettük a döntőt. De ebből a kudarcból erőt merítettünk, ha még egyszer odakerülünk a siker kapujába, akkor nem szalaszthatjuk el. Úgy kezdődött az asszónk, hogy 2-0-ra vezetett az ellenfél, aztán egyenlítettem, majd 3-3-nál ismét döntetlen volt az állás. Akkor négy találatig tartott az asszó, nekem pedig egy pillanat alatt végigfutott az agyamon, hogy itt a lehetőség, nem jön vissza, nekem kell meg kell csinálnom.
Hittem magamban, és az önbizalom egy ilyen kiélezett helyzetben fél siker.
Most már bevallhatom, hogy a meccs után, amikor kezet fogtam az ellenféllel, az is eszembe jutott, hogy neki milyen szörnyű lehet, hiszen egészen közel volt az aranyéremhez.
Azért ezt az érzést Ön is jól ismerheti, hiszen kétszer is ezüstérmesek lettek a csapattal az olimpián. Itthon sokszor csak az aranyérmet ismerik el, szokták Önt a két ezüstről is kérdezni, vagy többnyire csak a győztes döntőről?
Nekünk az ezüstérem kudarcnak számított. Ha most megkérdezné, hogy világbajnokságon hányszor voltunk másodikak, nem tudnám hirtelen megmondani, de az olimpiai második helyek örökre megmaradtak.
Említette, hogy magyar vívónak lenni egyfajta rangot jelentett. És hogy tekintettek akkor az emberre, ha ráadásul olimpiai bajnok is volt?
Nem éreztem semmilyen különbséget vagy kivételezést, de Elek Ilona mesélte, hogy ő a kenyérből és a húsból is a szebbet kapta a boltban, amikor megismerték. Egy eset azért eszembe jutott, egy IBUSZ-nál dolgoztam, és amikor Tokióban legyőztük a szovjeteket, időnként bejöttek az irodába, hogy kézcsókot adjanak a szovjetverő baljára.
A BEAC-os évekre hogy emlékszik vissza?
Viszonylag rövid időszak volt, hiszen 1949 és 1955 között vívtam itt, mégis meghatározó. Egy első osztályos kisiskolásnak sem mindegy, hogy milyen volt élete első tanára. Az hogy itt és így, ilyen emberek között kezdhettem vívni, hatalmas érték. Amikor most, 82 évesen felálltam vívni, akkor is azt a pozíciót vettem fel, amit akkor megtanítottak.
Volt bármi változás, amikor a BEAC-ból Budapesti Haladás lett?
Nem, semmi. Tudomásul vettük, de nem érzékeltünk semmilyen változást. Egyedül a nevet cserélték le, az edzések ugyanott voltak.
A különböző szakosztályok mennyire vegyültek egymással? Az atléta Mihályfi László mesélte, hogy anno ők kijártak például a focicsapat meccseire.
Ilyenre nem emlékszem, csak azt tudom, hogy én itt töltöttem minden időmet. Még akkor is felrohantam a vívóterembe, ha lyukasóra volt az iskolásban. A BEAC-pályára emlékszem, néha mentünk is oda futni, de a terem egyenesen az otthonunk volt. Meg is könnyeztem, hogy az öltözőt a szekrényemmel meghagyták.
Mondta, hogy IBUSZ-irodában dolgozott, ezek szerint akkoriban volt mindenkinek civil állása a sport mellett?
Abszolút, és lehet, hogy bizonyos értelemben előny volt, hogy a vívás sosem jelentette a munkát. Akkoriban még pénzdíjak sem voltak, a zsebpénzünkből vettünk magunkat fegyvert például Olaszországban. Egyébként vegyész szerettem volna lenni, de nem vettek fel, úgyhogy elmentem egy textilgyárba dolgozni. Az 1958-as világbajnokság után helyeztek el az IBUSZ-ban, jegykiadó voltam a Vörösmarty téren, kemény munka volt, de nagyon érdekes. Rendesen 8 órában dolgoztunk, de a nagy versenyek előtt azért kaptunk engedményeket, elmehettünk előbb, én azonban csak akkor voltam nyugodt, ha mindent ugyanúgy elvégeztem, mint a többiek, akik végig maradtak. A gyerekeim születése után elvégeztem a szakedzőit, nagyon szerettem gyerekeket oktatni, a KSI-ben tartottam edzéseket először, majd a Honvéd Sportiskolából mentem nyugdíjba.
Lídia néniről mit mondanának a tanítványok? Szigorú edző volt?
Nagyon szigorú voltam, de ugyanakkor igazságos. A mai napig jönnek az egykori tanítványok és felköszöntenek, ma már ők is családosok. Mindig elmondják, hogy ne gondoljam, hogy olyan jók voltak, ahogy én akkor hittem, mert amikor stadionkört futtattam velük, akkor néha bizony csaltak. Egy tanítványom lett ifjúsági világbajnok, és mégis azt mondják azok, akik nem értek el kiugró eredményeket, hogy nincs hiányérzetük, fiatal éveik legszebb időszaka volt, amikor a KSI-ben vívtak.
Hogy jött az edzősködés mellé az újságírás?
Úgy képzeltem, hogy másképp tudnék írni a sportágról, mivel benne voltam, mint azok, akik nem vívtak. De nem jött be, kritikákat kaptam a Képes Sportban megjelent írásaim után, azt mondták, mindent a sportoló szemszögéből nézek. Mire mondtam, hogy hogy írhatnék másként?! Azt várták tőlem, hogy legyek kritikusabb. Vívásról nem írhattam, nehogy elfogult legyek, úgyhogy az evezés és a torna lett a sportágam. Azért vannak szép emlékeim, Guczoghy György vagy Borkai Zsolt győzelmei, az evezősöket pedig mindig csodáltam, hogy háttal ülve haladnak előre.
Később aztán könyveket is írt Berczik Sára mozdulatművésszel és koreográfussal, és egyszer azt nyilatkozta, hogy ha már versenyzőként tudta volna azt, amit egy-egy könyvben leírt, sokkal többre vihette volna. Mire gondolt?
A Berczik Sári nénibe valósággal beleszerettem, olyan fantasztikus ismerője volt a testnek és a mozgásnak, ráadásul csodálatos pedagógus. Amit ő csinált, azt régen úgy hívták, hogy mozgásművészet, olyan tudatosságra tanítja az embert az izmai használatában, hogy én százszor jobb lettem volna, ha ezt már vívóként tudom. Sok tanítványa neheztelt rám, hogy miért éppen én írok a Sári nénivel könyvet, nekem meggyőződésem, hogy megérezte bennem, hogy hagyom őt kibontakozni. A Zeneakadémián a zongora és az énektanár-szakot is elvégezte, és amikor jártam hozzá tornázni, akkor előfordult, hogy ő ült le a zongora mellé.
Amiről akkor írtak, azt ma már beépítik a vívóedzésekbe?
Ezt speciel nem, de nagyon sok kiegészítő mozgást csinálnak manapság a vívók. Amikor a férjem volt a szövetségi kapitány, ő vezette be a fizikai felkészítést.
Mint egykori tőrvívó, hogy látja, miért ez a szakág hozza a legkevesebb eredményt férfi és női vonalon is?
Nem tudom, miért lehet így, talán a párbajtőr elvonja a tehetségesebbeket. Mindenesetre nagyon szomorú vagyok emiatt.
És ez a mai felgyorsult vívás hogy tetszik?
Lehet, hogy nosztalgiázásnak hat, de a veterán vívókat szeretem nézni, mert ők olyan technikásak. Más sportágnak tűnik a mai és az, amit még mi műveltünk.
Mikor fogott tőrt utoljára a kezébe?
Néhány héttel ezelőtt, de versenyre már nem készülök, visszavonultam.
Örök bajnoknak kikiáltottak, úgyhogy már csak ülök a babérjaimon.
Milyen a kapcsolata manapság a BEAC-cal?
Szoktak hívni eseményekre, amiért nagyon hálás vagyok. Olyan szép visszaemlékezni arra az időre, valahogy rangja van. Örömmel nézem a BEAC lendületét, átérzik a klubnál, milyen lényeges az egyetemi sport.
Ha ide lejön a terembe, hogyan fogadják?
A fiatalok szerintem nem tudják, ki vagyok, ők csak egy kedves öreg nőt látnak bennem, de a régiek még ismernek, és nagyon kedvesek.
Dömölky Lídia sporteredményei:
- olimpiai bajnok (csapat: 1964)
- kétszeres olimpiai 2. helyezett (csapat: 1960, 1968)
- ötszörös világbajnok (egyéni: 1955; csapat: 1953, 1955, 1959, 1967)
- négyszeres világbajnoki 2. helyezett (egyéni: 1963; csapat: 1961, 1963, 1966)
- világbajnoki 3. helyezett (csapat: 1956)
- Universiade-győztes (egyéni: 1963)
- veterán Európa-bajnok (csapat: 1996)
- hétszeres magyar bajnok (egyéni: 1955, 1959, 1960, 1964, 1965, 1966, 1968)
Forrás: BEAC