„Az egyetemek nem adhatják fel a felvilágosodás szellemét”

A hatvanas évek Görögországában elkezdett jogi tanulmányokat követően miért döntött a franciaországi politikatudományi tanulmányok mellett?
A jog középfokú tanulmányaimból fakadt, olyan kísérleti iskolában tanultam, amelynek szellemisége nagyfokú társadalmi érzékenységre nevelt. A jogi képzés szintén lehetővé tette, hogy kritikai szemlélettel közelítsünk a társadalmi problémák felé. Később úgy éreztem, hogy ez a horizont a jogon belül fokozatosan bezárul, a jogi kanonizáció ugyanis arra kényszerítette az embert, hogy elsősorban ennek sokszor szűkre szabott keretein belül gondoljuk el a társadalmat.

Ezeket a folyamatokat a szakmához köti, vagy szerepet játszott a korszellem is?
Kezdetben maga a szakma játszott ilyen szerepet, hiszen szakmailag az a perspektíva rajzolódott ki előttem, hogy ügyvéd legyek, ennek minden következményével. Személyes életpályám szempontjából is meghatározó ugyanakkor, hogy az 1967-ben hatalomra jutott katonai diktatúra keretei között mindenféle szabadságtörekvés elgondolhatatlanná vált. Egy francia állami ösztöndíj azonban lehetővé tette, hogy a diktatúra kezdetének évében külföldön folytassam tanulmányaimat. Franciaországban két képzési irányt választottam. Az első egy közigazgatási-közjogi irány volt, ez közelebb állt a hatalom működésének kérdéseihez, később pedig tanáraim hatására érdeklődésem a történelem és a politikatudományok felé fordult. Így bár Görögországban már megszereztem egy közjogi témájú doktori fokozatot, elmerültem a politikatudományokban, és nagyon gyorsan tanítani is kezdtem ezekben a témákban. Ezt követően az általában vett politikatudománytól a politikai kommunikáció felé mozdultam el, később ennek közvetítésével eljutottam a művészettörténethez, hiszen a művészet által nyújtott eszközöket széles körben használja a politikai kommunikáció. A politikai kommunikációt ekkor rendszerelméleti szempontból közelítettem meg, ez alapozta meg későbbi oktatási tevékenységemet Aix-en-Provence-ban, Genfben és Párizsban. 1974-ben helyreállt Görögországban a demokrácia, feladtam franciaországi egyetemi karrieremet, s visszatértem hazámba. Hazatérésemet két korábbi tanárom is egyengette, akik azt javasolták, hogy pályázzak meg egy állást az athéni egyetemen. Így szakmai tevékenységem középpontja 1976-ban Athénbe helyeződött át, miközben továbbra is folyamatos és szoros kapcsolatot tartok fenn Aix-en-Provence-szal és más franciaországi egyetemekkel. Kutatási területem a politikai elemzésre mint gyakorlati politikára, a politikai kommunikációra mint a közszféra és a közbeszéd elemzésének eszközére fókuszált. Kezdeményeztem egy azóta klasszikussá érett tárgyat, amely a művészetek és hatalom viszonyáról szól. Ennek keretében jártam a kilencvenes években többször is az ELTE-n, amelyről nagyon jó emlékeket őrzök.

Mit gondol, milyen szerepet játszhat a felsőoktatás napjaink Európájában a fiatalok életpályájának formálásában?
Ami Görögországot illeti, az egyetem, akármennyire is a diktatúra idejét éltük, a szabadság kis szigetének bizonyult, hasonló volt a helyzet Franciaországban az 1968-as diáklázadásokat követően. Az egyetem tehát azt ígérte, hogy mód lehet valamilyen társadalmi jobb elérésére. Napjainkban a helyzet egy kicsit más. Néhány szakma igénye – tisztán professzionális okokból – arra készteti az egyetemeket, hogy miközben megmaradhatnak a kritikai gondolkodás terei, fokozottan szolgálják egy személyes szakmai karrier megalapozását. Nagyon egyszerűen fogalmazva, az egyetemek a kenyérkeresést meglapozó intézményekké váltak. Komoly vita folyik napjainkban arról, hogy az egyetemeknek melyik szerepüket kell elsősorban hangsúlyozniuk. Meggyőződésem szerint mindkettőre szükség van, s az egyetemek nem adhatják fel a felvilágosodás szellemét. Amikor egyes kolostorok a szűken vett vallásgyakorlás területeiből átalakultak a hatalom megkérdőjelezésének szellemi intézményeivé, akkor Istenre való hivatkozással a földi „fejedelemségek” kerültek kritikai vizsgálat alá. S bár ez napjainkban nem mindig tör utat, mégis úgy gondolom, hogy az egyetem továbbra is a kreativitás, az alkotás, a kritikai gondolkodás területeként, általánosságban a bölcselet tereként kell működjön. Anélkül azonban, hogy akár egy pillanatig is tagadnánk, hogy az egyetemnek szakmát is kell adnia. Ezen a ponton azonban felmerül egy komoly probléma: a specializáció korán, az egyetemi képzés kezdetén kell elkezdődjék, vagy az alapképzést általános képzésre, a kritikai gondolkodás kialakítására kell szánnunk, miközben a szakmai kiteljesítést a posztgraduális képzésre toljuk át. Ez egy rendkívül bonyolult, nem könnyen megválaszolható kérdés.

A Társadalomtudományi Karon tartott előadásának témája maga Európa volt. Hogyan látja Európa mai helyzetét, milyen szakaszába jutott az úgynevezett Európa-projekt, s nyugtalanítja-e Önt bizonyos szélsőjobboldali mozgalmak látványos megerősödése?
Ebben a pillanatban Európa egy nagyon összetett válság következményeit szenvedi el: ez a válság nem gazdasági természetű, hanem következménye a politikai és kulturális krízisnek. Politikai abban a mértékben, hogy az 1957-es római szerződés szellemisége, egy szolidaritáson és együttműködésen alapuló Európa eszméje háttérbe szorulóban van. Ez azért történik, mert megjelentek hegemón tendenciák, s a hegemónia minden körülmények között a szolidaritás háttérbe szorulását eredményezi. A politikai viták sorsát ilyen körülmények között mindig az érdek és az erő határozza meg. Ami a kulturális állapotokat illeti, itt a helyzet egy fokkal kedvezőbbnek tűnhet, mert Európa továbbra is a kritikai gondolkodás egyik központja maradt. Kérdés azonban, hogy ez a kritikai gondolkodás mennyire hatja át az egész társadalmat, vagy csupán bizonyos kisebbségek sajátja, s a társadalom többsége – jó esetben – csak követi ezek iránymutatását. A fentiek miatt az európai integrációban politikai értelemben is visszafejlődést tapasztalhatunk, amely elsősorban abban áll, hogy a képviselő testületek felől a hatalomgyakorlás központja áttevődött a végrehajtó hatalom, s ezen belül is az erős politikai személyiségek irányába. A kollektív döntések szerepe így automatikusan visszaszorul. Ennek egyik jele az is, hogy Európában olyan politikai formációk bukkantak fel, amelyeket nem is szívesen neveznék politikai pártoknak. Ezek sokszor fasisztoid gyökerekből táplálkozva, kihasználva a fentiekben vázolt helyzetet, építik fel politikai kritikájukat, s könnyű, populista válaszokat adva tesznek szert politikai befolyásra. S a veszély nem is abban áll, hogy bármikor többségi pozícióba juthatnak, hanem inkább abban, hogy mások együttműködésre kényszerülnek velük, s engedményeket tesznek a jogállamiság vagy a piacgazdaság működése terén.

Mit gondol, az olyan viszonylag kis országok, mint Görögország vagy Magyarország, s egyetemeink együttműködése miként járulhat hozzá Európa egységesüléséhez?
A kisebb országok szerepe kiemelkedő lehet, mindegyik kis ország hosszú függetlenségi harcokat tudhat maga mögött. Ezek a népek kisebb létszámúak, de joggal büszkék mindarra, amit az eddigiekben elértek. Ha az európai nagyhatalmak jobban segítenék ezeket az országokat a világgazdaság kihívásai közepette, akkor ezek a kis népek a demokrácia katalizátoraivá válhatnának az Unión belüli együttműködés terén. Másfelől azonban, ha ezek az országok megpróbálnának frontot alkotni az európai nagyhatalmakkal szemben, az hiba lenne.