Közös veszteségek – közös kötelesség

2015. november 17-én mutatták be azt a koncepciójában és formájában is egyedülálló kettős kötetet, melynek első része az Eötvös Loránd Tudományegyetem holokauszt- és második világháborús emlékművéhez kapcsolódó pályázatra beérkezett terveket gyűjti egybe, második része pedig a megvalósult emlékmű avatásához kapcsolódó konferencia előadásait tartalmazza.



A Bölcsészettudományi Kar Kari tanácsterme zsúfolásig megtelt az eseményre, amelyen beszédet mondott Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere; Mezey Barna, Egyetemünk rektora és Borhy László, a Bölcsészettudományi Kar dékánja. A rendezvényen a Belga Nagykövetség képviseletében Katherine Raeymaekers, az Orosz Nagykövetség képviseletében Valery Nikulin vett részt, jelen volt Scheuer Gyula, Egyetemünk kancellárja és Jegyes-Tóth Kriszta kommunikációs igazgató is.



„Amit látunk, az nem a jövőnk, hanem a múltunk” – Balog Zoltán megnyitó beszédében Søren Kierkegaard-t idézve elmondta: a képzeletbeli csónakban mindannyian háttal ülünk a jövőnek, a velünk szemben ülő angyal arcát kell olvasnunk ahhoz, hogy a jelenben és a jövőben helyes irányba kormányozzuk a hajót. A fő kérdés az, hogy a Kárpát-medencében élők hasonlóan ítélik-e meg az angyal arcvonásait, találnak-e közös pontokat, a derűt mindannyian derűnek, a rettenetet mindannyian rettenetnek látják-e. Az emberi erőforrások minisztere figyelemreméltónak nevezte az egyetemi emlékművet, mert az közös pontokat keresett: közös veszteségeink számbavételén alapul és azok feldolgozására tesz kísérletet, példát mutatva azoknak, akik még e munka előtt állnak. Kiemelte: az emlékmű avatása, a kapcsolódó konferencia és a kettős kötet egysége azért is tiszteletreméltó vállalkozás, mert az egyéni, különleges sorsok felől indulva, hosszú utat megtéve jut el az általánosig, a közös fundamentumokig.

Mezey Barna felidézte: sokáig hiányzott az a tér, az a méltó emlékhely, ahol az egyetem halottai előtt leróhatjuk kegyeletünket. A rektor hangsúlyozta: az emlékműállítás értelme a jelen és saját személyiségünk formálása, hiszen éppen úgy élünk az egyetem falai között, mint azok az elődeink, akiknek tudományos pályáját és életét kettétörte a vészkorszak – a Trefort-kert bronzcsíkja örökké emlékeztet hiányukra. Az emlékmű egyetemünk fájó és rémisztő – sokáig elfeledett – epizódjaira is felhívja a figyelmet, az egyetem történetéből többé nem hiányozhatnak a ború sötét színei és a halál fekete tusrajzai. „A múltat maga teljességében nem tudjuk felidézni, árnyaltabban látni azonban annyit jelent, mint önmagunkat megismerni. Ez közös kötelességünk” – emelte ki Mezey rektor úr, aki beszéde végén köszönetet mondott az emlékművet létrehozó Mesteriskola építészeinek.

„A pályázó építészek, az egyetem munkatársai, a nyomdászok, a kutatók, a grafikusok, a fordítók és esszéírók mind gazdagabbak és felnőttebbek lettek a közös munka során” – emelte ki Borhy László, hozzátéve, hogy sajnos nincs lehetőség arra, hogy az elmúlt években a projekten dolgozó közel 250, elkötelezett munkatárs nevét felolvassa. Az elkészült kötet legfiatalabb szerzője 21, legidősebb alkotója 70 éves – a Bölcsészettudományi Kar dékánja generációk közös élményének nevezte az elkészült kettős kötetet. „Az emlékezetről könnyebb beszélni, mint annak érvényes mintázatait megteremteni. Szerény lépésnek tűnik a bronzcsík, de mind, akik itt élünk, tudjuk, hogy apró változások kezdete volt, jelentése túlmutat a Trefort-kerten. A két nagyszerű kötet ennek az átváltozásnak az élő lenyomata” – hangsúlyozta. Komoróczy Géza professor emeritus felszólalásában felhívta a figyelmet arra, hogy az emlékműnek nincs központi héber felirata és ez fájó hiány, enélkül nem lehet az áldozatok emlékműve.

György Péter egyetemi tanár köszönetet mondott mindazoknak, akik lehetővé tették a különleges kettős kötet létrejöttét. Megemlítette, hogy a munkában résztvevők honorárium nélkül dolgoztak a projektben. A kötetpár egy-egy példányát Balog Zoltán adta át az építészeknek és tipográfusoknak: Bujdosó Ildikónak, Csillag Katalinnak, Fajcsák Dénesnek, Frikker Zsoltnak, Golda Jánosnak, Kalmár Lászlónak, Kozma Zoltán Györgynek, Nagy Ivánnak, Németh L. Dánielnek, Polgárdi Ákosnak, Roth Jánosnak, Salát Zalán Péternek, Szabó Leventének és Szigeti Nórának. A könyvek átadását követően levetítették Salamon András 198 név című alkotását, amelyben többek között Ritoók Zsigmond professor emeritus, Roth János, Szigeti Nóra és Bujdosó Ildikó építészek mellett a szobrász és bronzmunkákat irányító Albert Farkas és Radnóti Sándor egyetemi tanár is megszólalt. A kisfilmben felidézték a tavalyi emlékműátadás pillanatait is. Dezső Tamás, a Kar leköszönt dékánja a filmet követően „élete egyik legmagasztosabb pillanatának” nevezte az átadó ünnepséget.



A délutáni programban két kerekasztal-beszélgetést rendeztek. A Ki fér hozzá a múlthoz? kérdést a résztvevők először a levéltári törvény és a közgyűjtemények felől közelítették meg. Mikó Zsuzsanna, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója elmondta, hogy a hazai szabályozás egyedülálló Európában: a köziratokat tizenöt év után kutathatóvá teszi, valamint a tudományos kutatóknak kiemelt hozzáférést nyújt. Rainer M. János történész hozzátette, hogy a tudományos kutatók és a magánérdeklődők megkülönböztetése egyáltalán nem demokratikus gyakorlat. Az Eszterházy Károly Főiskola oktatója arra is felhívta a figyelmet, hogy a rendszerváltás utáni gazdasági átalakulással kapcsolatos iratok sok esetben nem hozzáférhetők, a magyar gazdaság történetét így nagyon nehéz lesz 50-60 év múlva megírni. Frazon Zsófia, a Néprajzi Múzeum munkatársa a múlt megismerésével kapcsolatban új szempontként arról beszélt, hogy a közgyűjtemények saját múltjának, gyűjteményeik történetének feltárása is hozzájárulhat ahhoz, hogy minél inkább a társadalom felé forduljanak. György Péter a „túl sok forrás”-problémát vetette fel: a digitális világban percenként több terrabájtnyi adat keletkezik, nincs kánon, innentől kezdve az is kérdés, hogy egyáltalán mi számít történelemnek. Balázs Zoltán, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója a kevés jó, hazai múltfeldolgozási példa között említette, hogy a rendszerváltás után a helyi kisközösségek óriási munkát végeztek a mikrotörténelem közzétételében. Rainer M. János elmondta, hogy a Trefort-kerti emlékmű pont erre a bensőséges beszélgetésre – és nem az állami, politikai diskurzusban zajló, legitimációs igénnyel fellépő reprezentatív emlékezésre – jelent példát.

A délután második beszélgetését Csillagok, házak egykor, s ma címmel rendezték: Gács Anna egyetemi docens; Lénárt András, az OSA Archívum történésze; Bálint András, a Radnóti Miklós Színház igazgatója; Nyitrai Balázs egyetemi hallgató; Schmal Alexandra, az OSA Csillagos házak program önkéntesének részvételével. A jelenlévők a Csillagos házak projekt eredményeiről, az ehhez kapcsolódó pozitív és negatív tapasztalatokról és a múlttal való szembenézés, az emlékezés, emlékeztetés kérdéseiről cseréltek eszmét.

Galéria (fotók: Selmeczi Tamás)

Korábbi anyagunk:

• Tervezőgrafikai térkísérletek – interjú a kettős kötet tervezőivel, Polgárdi Ákossal és Salát Zalán Péterrel