„Rengeteg munka áll előttünk”

Karrierje elején közgazdasági módszereket alkalmazott az egészségügy problémáinak vizsgálatára: hogyan fejlődött azóta a tudomány?
Közgazdászként az egészségügy területe már kezdetben érdekesnek tűnt, így kerültem a Yorki Egyetemre. Az ottani kutatók közül Tony Culyer és Alan Williams voltak rám a legnagyobb hatással, akik akkoriban kezdtek foglalkozni egészségügyhöz kapcsolódó gazdaságtani problémákkal, az egészségügyi közgazdaságtan mint diszciplína azonban még nem létezett. Amikor úgy döntöttem, hogy a közgazdász doktori képzésen belül egészségüggyel fogok foglalkozni, sokan őrültségnek és szakmai kudarcnak tartották. Amint elmélyültem a kutatási témákban, felismertem, hogy mennyi olyan problémát lehet definiálni, amelyeket hosszú évekig-évtizedekig lehetne kutatni. Akkor kezdtem foglalkozni az egészségügyi közgazdaságtannal, amikor az éppen született, így első kézből tapasztaltam, ahogy jelentősége és hatása egyre növekszik. Az első egészségügyi közgazdász szakmai konferencián 1973-ban az Oxfordi Egyetemen velem együtt nagyjából 25 kutató volt jelen a világ minden pontjáról, manapság már több tízezren foglalkoznak egészségügyi közgazdaságtannal. A szakterület jelentőségét mutatja, hogy az egészségügyi kiadások a GDP közel 9-10%-át teszik ki a fejlett országokban, vagyis óriási forrásokat emészt fel a szféra fenntartása. Mégis, ha megvizsgáljuk azokat a problémákat, amelyeket a ’60-as, ’70-es évek közgazdászai fogalmaztak meg, sok kérdés még mindig megválaszolatlan vagy újra és újra felvetődik. Elég csak a makroszintű finanszírozási struktúrákra, az etikai és morális dilemmákra vagy a különböző egészségügyi szereplők ösztönzési folyamatára gondolnunk: még mindig rengeteg munka áll előttünk, ezért az egészségügyi közgazdaságtant a fiatalok számára ma is rendkívül vonzó területnek tartom.

Mik a legfontosabb feltételei annak, hogy - Angliához hasonlóan – az egészségügyi rendszerben jól működő együttműködés jellemezze a kutatók és a döntéshozók kapcsolatát?
A kérdés pontos megválaszolása nagyban függ az adott ország és egészségügyi rendszerének sajátosságaitól, a politikai szféra elkötelezettsége azonban sehol sem megkerülhető, hiszen komoly erőforrásokról kell döntéseket hozni. A döntésekre jelentős hatással lehet az egészségügyi közgazdaságtan is, a kutatók és döntéshozók között tehát függőségi viszony van. A politika felől azonban gyakran nincs meg a nyitottság, vagy ellenállás tapasztalható olyan társadalomtudományok gyakorlati alkalmazása iránt, mint például a közgazdaságtan. Karrierem első húsz évében én is ezt tapasztaltam. Ugyanakkor ez idő alatt megtanultam, hogy ha az érveid racionálisak, megalapozottak, akkor következetesen ki kell tartanod azok mellett, csak így lehet változást elérni még a legegyszerűbb dolgok esetében is. Angliában 1992-93-ban történt fordulat: a közgazdaságtan hirtelen divatos lett, a döntéshozók kezdték a kutatók munkáját meg- és elismerni. A változás olyan gyorsan ment végbe, hogy sok közgazdász nem tudta lekövetni, hiszen addig a problémák feltárására fordították minden energiájukat, hogy a döntéshozókat meggyőzzék a közgazdaságtan hasznosságáról. Így amikor megoldásokat kellett volna felvonultatni, még nem álltak készen, hogy azokat a gyakorlatban alkalmazzák. A politika elkötelezettsége mellett tehát szükség van a kutatók kitartására és felkészültségére is.

Milyen előnyökkel járhat az egyetemi és akadémiai központok együttműködése az egészségügyi technológiákat fejlesztő és gyártó cégekkel?
Az egészségügyi iparágba rengeteg forrást invesztálnak a cégek, amiért viszonzásul olyan eredményeket remélnek, amelyeknek komoly gazdasági és társadalmi hatása van. Ebben a komplex folyamatban az egészségügyi közgazdászoknak is fontos szerepe van, hiszen a gyártóknak önmagukban óriási kihívás lenne a folyamatot sikeresen véghezvinni. A közgazdászok már a technológiák fejlesztésekor is jelen lehetnek, majd támogatják az tudományos bizonyítékok kidolgozását és értelmezését, továbbá a különböző igényeknek megfelelően segíthetik a termékek piacra lépését. Gyakran töltök be én is tanácsadói szerepet az angliai NICE (National Institute for Health and Care Excellence) megbízásából: a technológiákat gyártó cégektől elvárt tudományos bizonyítékok kutatására annak érdekében teszek javaslatokat, hogy egy hatásos termék a piacra juthasson. Rendszeresen vezettem olyan üléseket is, ahol jelen voltak technológiagyártók, regisztrációs hatóságok, finanszírozók és technológiaértékelő szervezetek vezetői is. Ez is mutatja, hogy milyen fontos szerepe van az akadémiai kutatók és a gyártó, fejlesztő cégek közötti jól működő kapcsolatnak.

Jelenleg mi az egészség-gazdaságtan fő kutatási problémája? Milyen irányú fejlődés várható a jövőben?
Központi kérdés, hogy hogyan tudjuk azt a fejlődést fenntartani, amely azzal a célkitűzéssel indult el, hogy az emberek hosszabb ideig és jobb egészségben éljenek. Ugyanakkor véleményem szerint az egészség-gazdaságtan jelenlegi legfontosabb kihívása, hogy biztosítsuk a technológiai fejlődésből származó hasznok egyenlő elosztását a társadalomban, néhány országtól eltekintve ugyanis óriási különbségek tapasztalhatóak az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésben. A legfontosabb fejlődési iránynak a napi működés során gyűjtött valós adatok elemzését tartom, ahol a személyre szabott beavatkozások eredményességén és költségein túl azt is képesek lehetünk vizsgálni, hogy kinél milyen ösztönzési folyamatok és hogyan hatnak az egyéni állapotra. Mára az informatikai háttér is rendelkezésünkre áll, komoly fejlesztések történtek annak érdekében, hogy ezt a kutatási irányt az IT szektor is támogassa. A lehetőség tehát adott, hogy megbízható és reprodukálható információkat nyerjünk ki valós körülmények között gyűjtött adatokból, ehhez azonban az ökonometria és a biostatisztika eszközeit is szükséges fejlesztenünk.

Milyen kapcsolatot ápol az ELTE-vel és a magyarországi kutatókkal?
Az első magyar kapcsolatomat a Yorki Egyetemen oktatott nyári kurzusoknak köszönhetem, ahová a világ minden pontjáról érkeztek kutatók. A ’90-es években megnyílt az út a közép-kelet-európai szakemberek előtt is, így találkoztam Matos Lajos kardiológussal, aki fantasztikus ember. Az ELTE-vel később Kaló Zoltánon keresztül kerültem kapcsolatba, aki az Egészségpolitika, tervezés és finanszírozás mesterképzési szak alakulásakor kért fel a képzés nemzetközi tanácsadó testületébe, amelyet az első két évben vezettem is. Tanácsadóként segítettem a magyar Technológia-értékelő Iroda kialakítását, és az ELTE nyári és téli egyetem rövid kurzusain is tartottam előadásokat.

Az egyetemi szereplők és a döntéshozók közötti kapcsolat Magyarországon véleményem szerint hasonlít a pályafutásom kezdetén tapasztalt angliai helyzethez, amikor kevésbé volt tapasztalható nyitottság és támogatás a kutatási eredmények alkalmazása iránt. A politikai szférában itt is megfigyelhető hasonló ellenállás, azonban az Egészségpolitika és Egészség-gazdaságtan Tanszék munkáját nagyra értékelem, hiszen ezt a helyzetet – véleményem szerint – megfelelően kezelik. Nagyon pragmatikus és céltudatos munka folyik azért, hogy megértsék az emberek problémáit, és ezekre a problémákra megoldási javaslatok szülessenek. Bízom abban, hogy a döntéshozók felismerik ezeket az értékeket, és ezáltal bővülnek az akadémiai szféra kutatási lehetőségei.

Milyen módszerrel gyűjti össze a kutatói csapatát, mi a titka a sikeres kutatóközpont létrehozásának?
A különböző kulturális vagy szociális hátterű hallgatók és kutatók együttműködését sosem problémaként kezeltem, sokkal inkább lehetőségként tekintek erre. A gazdasági alapelvek mindenhol érvényesek, azonban ahhoz, hogy azok sikeresen alkalmazhatóak legyenek, a helyi viszonyokat kell megérteni. A különböző helyről érkező emberek a problémák és megoldási javaslatok széles választékát hozzák, ezeket oktatási anyagként sikeresen hasznosítjuk a Sheffieldi Egyetemen is. Tanárként és kutatóként nagyon fontos tapasztalatokat lehet szerezni ezekből a szituációkból.