„Együtt jártak a falak közé”

Mi az egyetem feladata a nemzeti emlékezetkultúrával kapcsolatban?
Döntő kérdés, hogy mit és hogyan tanít az intézmény: a kritikai szemlélet, az eltérő álláspontok megjelenítése nagyon fontos. Azt látom, hogy a mi elsőéveseink nem nagyon szembesülnek azzal, hogy mi az egyetem sztenderdje, alapvetése: ez nem módszertani probléma, hanem az identitás kérdése. Az amerikai és brit egyetemek diákjai az első perctől ismerik az intézmény narratíváját. A magyar egyetemek saját történetükhöz való viszonya igazán komoly probléma, az intézmények tere azonban mintha távolságot tartana a saját múltjuktól. Az ELTE saját történelmét – finoman szólva – amnéziával kezelte. Ez nem jelenti azt, hogy az egyetemtörténet nem volt, vagy ne lenne fontos: mindig is releváns tudás volt, rengeteget foglalkoznak vele a kollégák. Azonban az, ami a második világháborúban történt, mintha elkerülte volna a figyelmünket. Az emlékhely felavatásával az egyetem egy kötelességszegést hoz helyre. Nem az a dolgunk most, hogy a nemzeti emlékezetpolitikával foglalkozzunk: döntően és aktívan a saját múltunkat kellett rendbe tenni, illetve rekonstruálni.

Mióta foglalkoznak az emlékhely létrehozásának gondolatával?
Az elmúlt évek számos, az egyetemet érő frusztrációja, a hallgatói és egyetemi identitás dezorientáltsága – hogy úgy mondjam – megérlelte a kari és egyetemi vezetésben a döntést, jóval a Szabadság téri szobor tervei előtt. Az egyetem tavalyi, nehezen átélhető holokauszt-emléknapja is fontos indíttatás volt. A múlt században a Trefort-kert jelentette az egyetemet: itt éltek együtt a bölcsészek és természettudósok, a jogászok kivételével, akik az Egyetem téren dolgoztak. A hely így adódott: a létrejövő emlékhely nem pusztán a közös egyetemi emlékezet megteremtését segíti, hanem a következő nemzedékek számára is alapot jelent a jövő felé vezető úton. Tavaly az Építész Mester Egylet Mesteriskola hallgatói részére hirdettünk tervpályázatot Trefort-kerti Emlékműpályázat címmel. Az ÉME építészeiben példátlan, fantasztikus partnerekre találtunk. A zsűri és az egyetem végül nagy egyetértésben döntött a Névsor a fugákban pályamű mellett.

Melyek az emlékmű koncepciójának legfontosabb elemei?
Mindenképpen építészekkel szerettünk volna beszélni, egy nem-narratív emlékezetformát kerestünk. A szoborszerű emlékmű bizonyos értelemben halott műfaj, elkészül, majd láthatatlan lesz. Az építészet képes arra, hogy más kulturális regisztert használjon. Ez egy minimalista emlékmű, mindössze egy centiméter vékony bronzcsík alkotja – de az nagyon hosszú, kétszáz méter, az áldozatok nevével. A sáv a Múzeum körúttól a Puskin utcáig fogja kemény keretbe az egyetem campusát. Az egyetem halottainak nevei random állnak egymás mellett: hiszen együtt jártak a falak közé mindaddig, amíg katonaként, munkaszolgálatosként, felfoghatatlan traumák áldozataiként nem haltak meg 1938 és 1944 között. Ők most váltak az egyetem saját halottaivá: az intézmény a híres halottairól megemlékezik, de az ismeretlenek, a jeltelen sírban nyugvók most lettek az egyetem saját halottai. Ismert, hogy Auschwitz a legnagyobb magyar temető – ezt sokan próbálják elfelejteni –, ezért is irgalmatlan és elmondhatatlan különbség van egy név között, amelynek nincsen nyoma és aközött, hogy van egy nyom, azon a helyen, ott, ahol élt és járt. Létrejön egy honlap is: az összes életrajzzal, számos előkerült fotóval. Minden név ugyanolyan tipográfiában, keretben és méretben lesz olvasható. Szerb Antalról vagy Halász Gáborról nem ezen a helyen kell sokat írni, az ismeretlenekről viszont mindent meg kell írni.

Hogyan zajlott a kapcsolódó kutatás?
A hallgatóink rengeteget dolgoztak, ki kell emelnem Ady Mária, Bódi Lóránt, Csonka Laura, Gadó Flóra munkáját. Az elmúlt hónapokban nagyon sokat segítettek nekik az oktatóink is, Bányai Viktória és Komoróczy Szonja Ráhel. Nagy Péter Tibortól is kaptunk segítséget: a különféle digitális adatbázisokat Endrey Marcell állította össze. Az Egyetemi Levéltárból, a Páva utcából, a Zsidó Levéltárból, a Hadisír-gondozóból és a Hadtörténeti Intézetből érkeztek adatok, de a fiatal kutatók minden kreativitására szükség volt a feldolgozáshoz, embertelen mennyiségű munkát végeztek el. Világosan kell látni, az egésznek akkor van értelme, ha a következő nemzedék dolgozik rajta.

A Trefort-kert Budapest szövetének fontos része, az emlékhely nemcsak szűk értelemben véve az egyetemünké, hanem a városé, a lakóké is lesz.
Pontosan, ez nagyon fontos. Az egyetemi campusnak mostanáig nem nagyon volt jelentése, mondjuk ki, ez itt tulajdonképpen egy parkoló. A kollégák, a hallgatók, ha megkérdezzük tőlük, hogy hány szobor van és hol, nehezen válaszolnak, érezhető zavar van. Ez egy használható emlékmű, oda kell hajolni és dolgozni kell vele. El lehet mellette menni, nem harsog, nem szól rád, de ha közel mész hozzá, akkor munkát ad, nyugtalanít. Ez a nyugtalanság azoknak is a dolga, akik nem jártak vagy nem járnak ide. Az emlékezés legjobb formája a munka, ez az identitás, a közös tudás alapja. Az egyetemi emlékezetben áttörést jelentett I. Tóth Zoltán, az 1956-ban elhunyt bölcsészkari dékán és a Katyńban agyonlőtt Korompay Emánuel Aladár emléktáblája is. A folyamat azonban igazán most kezdődik el, nagy figyelemmel várom, hogy mi történik. Most jön el az az időszak, amikor leülhetünk az ismert és ismeretlen halottak leszármazottaival, találkozhatunk velük. Az egyetem közössége nem egy halott szoborral él majd együtt, hanem egy élő intézménnyel. Sokat gondolok arra, hogy jövőre, halottak napján az emberek használni fogják ezt a helyet. Az egyetemnek meg kell értenie, hogy rákerül a magyarországi emlékezetpolitika térképére – mindjárt a temetőkére. Az emlékezetnek van egy territoriális vonása: például a müncheni egyetem előtt levelekből, fényképekből, röplapok kerámiamásolataiból áll emlékmű, a hajdani diákra, Sophie Schollra emlékezve. Nagyon mást jelent így belépni az egyetemre. Máig sem tudjuk, hol tanított Fejér Lipót, hol dolgozott Szerb Antal. Azt gondolom, hogy nálunk is elindulhat a helyhez kötött identitásképzés: nemcsak vakon idejársz, hanem tudod, kik éltek itt és mi történt velük. Apró vízjel, de kell, hogy látsszon. Lehet, hogy a fény felé kell tartanunk, de akkor is ott lesz, látható lesz.

Az emlékművet 2014. november 14-én 13 órakor avatja az Egyetem a Trefort-kertben.

Fotó: Németh Dániel, Magyar Narancs