„Kiemelt jelentőségűek az ELTE-s szakmai kapcsolataim”
Hogyan összegezné eddigi tudományos tevékenységének fontosabb területeit és jelentősebb eredményeit?
Tudományos munkásságom elsősorban a művelődéstörténet különböző témaköreire és a pedagógiai szaktudás elméleti kérdéseire irányul. Kutatói érdeklődésem középpontjában a pedagógiai gondolkodás és művelődéspolitika német történeti hagyományainak vizsgálata áll. A fenti témákban folytatott kutatásaim elsősorban a 20. századra koncentrálódtak; a német nemzeti szocialista és a kommunista diktatúra előzményeire és kibontakozásuk jellegzetességeire, azok azonos és eltérő vonásainak vizsgálatára. A pedagógiai tudás történeti folyamataival kapcsolatban elsősorban e tudás sokszínű megjelenési formáit kutatom; a gyakorlati szakemberek, tanítók és tanárok pedagógiai szaktudásának jellemzőit, a társadalomtudományok által megalkotott pedagógiai tudást, a pedagógiai kérdések iránt fogékony nyilvánosság által képviselt tudást és a neveléstudósok munkásságát. E tudásformának önálló neveléstudományként való megjelenését olyan kutatás-módszertani eljárások felhasználásával vizsgálom, amelyek lehetővé teszik azok történeti folyamatainak empirikus megközelítését.
Jelenlegi kutatásaim egyrészt a modern egyetemek sajátos modelljét a 19. század elején megteremtő berlini egyetem történetével kapcsolatosak, másrészt a neveléstudomány olyan genealógiájának megalkotását célozzák, amely feltárja a nevelésre irányuló tudás teljességét, annak a német társadalomban már a 18. század végén megjelenő korai formájától a 20. századig. Azonban ez a vizsgálódás nem a neveléstudomány különböző programjainak elméleti összetevőire, hanem a tudományos tudás létrejöttének gyakorlati szintjeire, az eltérő tudományos formák és szakmai világok elkülönülésének jelenségeire, valamint a nevelésre irányuló tudományos reflexió hátterében álló társadalmi funkciókra, azoknak a német „Bildung” fogalom tükrében történő elemzésére irányul.
Hogyan értékeli a neveléstudomány, illetve a pedagógiatörténet napjainkban betöltött szerepét?
A neveléstudomány az elmúlt időszakban egyrészt nemzetközileg is jelentős kutatási eredményeket ért el, másrészt fontos szerephez jutott az oktatáspolitika kontextusában is. Ez az oktatáspolitikai igény teremtette meg a közelmúltban a neveléstudománynak azt az elméleti és módszertani téren egyaránt leszűkítő, a nevelés elméletét és gyakorlatát egyaránt károsan befolyásoló formáját, amely megkérdőjelezi a nevelés sajátos társadalmi tényeit, azok kulturális és nemzeti szinten megragadható, csakis azok interakcióiban konkretizálódó jelenségeit. Ez az irányzat kétségbe vonja a történeti megközelítés létjogosultságát is, azonban paradox módon a pedagógiatörténet napjaikra mindennek ellenére kutatási témáiban, módszertani megoldásaiban, kutatási teljesítményeiben egyaránt olyan szintet ért el, ami a 20. század közepén egyszerűen elképzelhetetlen lett volna. A jövőben a neveléstudománynak és ezen belül a neveléstörténetnek nemzetközi szinten is mindent meg kell tennie azért, hogy semmilyen leszűkítő tudománymodell se érvényesíthesse monopolhelyzetre és kizárólagosságra törekedő akaratát. Miután ezt a témát nagyon fontosnak tartom, ennek részletes kifejtésével foglalkozik majd a május 8-án tartandó „Tényekre alapozott oktatáskutatás versus a pedagógia mint kultúratudomány – egy újabb »paradigmaharc« a tudományos pedagógiában” című előadásom is.
Mi a véleménye a Bologna-folyamatnak az európai felsőoktatás egészére és a tanárképzés változásaira gyakorolt hatásairól?
A Bologna-folyamat sikere vagy kudarca attól függ, hogy meg tudja-e teremteni az átfogó felsőoktatási reform megfelelő modelljét, vagyis a modulok és a tanterv kompetenciaorientáltságának, a képzési kimenetek világos szekvenciáinak központi elemeit, a tanítási- és tanulási formák és a nemzetközi szakmai kapcsolatok alapvető reformját. Ebben az esetben a tanárképzés is profitálhat ebből a reformból. A német tapasztalatok azt mutatják, hogy a reformlépések megvalósítása nem kielégítő, különösen a modulok kialakítása terén vannak nehézségek. Az új oktatási formák központi összetevőinél és a hallgatók tanulásának segítő támogatása terén is tapasztalhatók jelentős hiányosságok. A tanárképzésben különösen az okoz gondot, hogy még nem alakítottunk ki olyan mérési eljárást, amely alkalmas a leendő tanároknak az egyetemi képzés keretében megszerzett pedagógiai-gyakorlati alapkompetenciáinak mérésére.
Számomra az ELTE-vel, különösen Németh András kollégámmal kialakított kapcsolataim kiemelt jelentőségűek. Nagymértékben befolyásolták a pedagógiai tudás és a neveléstudomány történetével és fejlődési dinamikájával kapcsolatos munkáim szemléletmódját abban, hogy ezek történeti fejlődését ne csupán német, illetve német nyelvű nézőpontból vizsgáljam. Németh professzor hozzájárult ahhoz, hogy ezeket a kutatásokat tágabb európai relevanciájú modell összefüggéseibe helyezve folytassam tovább, vagyis a neveléstudomány és a pedagógiai tudás kutatása egyéb tudományok és a pedagógiai professziók kontextusába ágyazottan történjék. Csak ilyen kontrasztok tudták a német, illetve a közép-európai modell sajátosságait láthatóvá tenni. Az együttműködésnek köszönhettem azt is, hogy a pedagógiai tudás és a neveléstudomány sajátos szakaszának – az 1945 és az 1989–90-es évek fordulója közötti időszaknak – az állammal és politikával való összefonódásának jellegzetességeit jobban megismertem. Az ELTE-vel ápolt szakmai együttműködés nélkül ezek a kutatások nem vezettek volna megbízható eredményekhez.