Alkonyat és napkövek – hogyan tájékozódtak a vikingek?
A számos fennmaradt hajóroncsnak köszönhetően a vikingek hajóépítő technikáiról viszonylag sokat tudnak a régészek, a hosszú hajóutakat lehetővé tévő navigációs módszerek azonban alig ismertek. Egy, számos kutató által elfogadott elmélet szerint a vikingek a nyílt-tengeren napiránytűt használtak. Ez az eszköz egy fordított napóra, melyen nem az árnyék csúcsának haladását lehet követni az előre megrajzolt árnyékvonalon, hanem az árnyékvonalat az árnyékcsúccsal fedésbe hozva az égtájakat lehet kijelölni. A legismertebb lelet, mely a rajta látható többszörösen bevésett jelek alapján egykor egy napiránytű része lehetett, egy – a grönlandi Uunartoq-fjord mellett 1948-ban előkerült – X. századi fatárcsatöredék.
A csoport kimutatta, hogy bár a tárcsa valóban használható primitív napiránytűként, méretei és jelölései alapján egy sokkal fejlettebb eszköz lehetett. A meglévő töredéket új módon kiegészítve olyan műszert kaptak, mely a csupán viking legendákból ismert „sólarsteinn”-nel, napkővel együtt használva, napnyugta után az alkonyati égbolt fénye alapján is mutathatta az égtájakat. Hasonló eszközt a modern időkben csak a második világháború után készítettek. Az új elképzelés szerint a tárcsa közepén lévő lyukban a korábban feltételezett magas, vékony pálca helyett egy széles kúp alakú árnyékvető helyezkedett el, ami orvosolja a napiránytű egyik nagy hibáját: napnyugta idején ugyanis az árnyékok hosszúra nyúlnak, így az árnyékcsúcs is messze kerül az árnyékvetőtől. Az Uunartoq-ban talált lelet közepén lévő lyukba pedig pontosan illeszkedne egy olyan kúp, melynek árnyéka a bevésett napéjegyenlőség időszakára vonatkozó árnyékvonalakra vetülne.
A legendák szerint a napkővel a ködös vagy felhős időben lehet meghatározni a nem látható Nap helyét. Egy 1967 óta széles körben elfogadott hipotézis szerint a napkövek dikroikus turmalin vagy kordierit, illetőleg kettőstörő kalcit kristályok lehettek, melyeken keresztülnézve érzékelni lehet az égbolt polarizációs mintázatát, és abból kikövetkeztetni a nem látható Nap helyét. A kutatócsoport korábbi, állati navigációval kapcsolatos biofizikai kutatásai során már bizonyította, hogy teljesen borult vagy ködös időben az égbolt polarizációs mintázata jelentősen megváltozik, ilyenkor tehát korlátozott a napkő használata. Az árnyékot pótolni lehet egy méretre vágott fadarabbal, azaz árnyékpálcával, melyen az adott napálláshoz tartozó árnyék hosszát előzetesen bejelölték. Mivel a kúpárnyékvetős napiránytűn az árnyék szélességét is figyelni kell, a megfelelő árnyékpálca jellegzetes, nyílhegy alakot ölt. Ilyen eszköz az ismert leletek között nincs, de hasonló medálokat már találtak, könnyen lehet, hogy valamelyik múzeumban őrzött viking ékszerben hamarosan navigációs eszközre ismernek majd a régészek.
A kutatócsoport elméletének ellenőrzéséhez terepkísérleteket végzett, két kalcitkristályt használtak napkőként. A kúpárnyékvetős napiránytű méreteit az uunartoq-i leletről másolták, és hozzá való árnyékpálcát is szerkesztettek. A terepi próbák során ez a középkori alkonyfény iránytű kb. 4 fokos hibával adta meg az északi irányt, ami egy mai zsebiránytű pontosságához mérhető. A mágneses iránytű kis mértékben szinte mindig, a sarkkörök közelében pedig akár 10 fokkal is eltér az északi iránytól, ezért használatához a helyi mágneses deklinációt feltüntető térképekre is szükség van. A napiránytű és az alkonyfény iránytű ettől a hibától mentes. Mivel a X. században a Sarkcsillag még több mint 6 fokra helyezkedett el az égbolt északi pólusától, a vikingek alkonyfény iránytűjükkel még annál is pontosabban navigálhattak volna, mintha a csillagokhoz igazodnak. Hogy valóban használtak-e a vikingek napkövet és alkonyfény iránytűt, azt egyelőre nem lehet tudni, az azonban bizonyosnak látszik, hogy az Uunartoq-ban talált tárcsatöredék valóban navigációs műszer, mégpedig egy – az északi vizeken ideális – különleges napiránytű.
A kutatásról szóló részletes beszámoló a Múlt-Kor történelmi portálon olvasható.