„El kell ismerni azt, aki jó teljesítményt nyújt”

A nemzetköziesítés kiemelt szerepet kapott a rektori programban. Milyen konkrét célokat, irányokat jelent ez az ELTE számára?
Először is az ELTE-t magát alkalmassá kell tenni arra, hogy mindig professzionálisan tudja kezelni az ilyen jellegű feladatokat. Egyetemünk a szocializmus évtizedeiben azért tudta megtartani nemzetközi pozícióit, mert olyan kiváló oktatói voltak, akiket akceptáltak a nemzetközi kapcsolatrendszerekben, s akik személyes kontaktusok formájában érintkeztek tudóstársaikkal, végeztek közös kutatásokat a külhoni szakemberekkel. Amikor a ’90-es években megnyíltak a határok, természetessé lettek a pályázatok, ezek a kapcsolatok megerősödtek – de sok esetben döntően perszonális, kutatócsoporti, intézeti kapcsolatok voltak és maradtak. Ezenközben a pályázás, a pályázati ügyintézés professzionalizmusa egyre fontosabbá lett, s ez a jelenség mind feljebb tolja a praktikus ügyintézési szinteket, de a szigorodó jogszabályi környezet, a közpénzek felhasználásának fokozott ellenőrzése a pénzügyi szakszerűséget is hangsúlyosabbá tette. Egyre lényegesebb, hogy az ELTE egységesen tudja nyilvántartani és tervezni ezeket a kapcsolatokat. Olyan rendszerre van szükség, amely azonnal tud reagálni a külföldről érkező megkeresésekre. A nemzetközi jelenlét naprakész nemzetközi adatbázist igényel, amely átláthatóvá teszi a kapcsolati hálót. Ezek elengedhetetlen dolgok. Lépjünk tovább a magán kapcsolati rendszerekből, igyekezzünk az egész egyetem hasznára fordítani azokat, miközben tökéletesítsük egyetemi szintű adatbázisainkat és professzionalizáljuk kapcsolattartó szerveinket, eljárásainkat, tegyük alkalmassá a nemzetközi pályázati rendszerben való sikeres szereplésre is.

Az igazgatási-pénzügyi zónában dolgozó kollégákat is fel kell készíteni a nemzetközi hallgatóság igényeire, a kutatói-oktatói mobilitás kezelésére, biztosítani kell az angol nyelvű ügyintézés lehetőségét, ki kell alakítani a megfelelő problémakezelési protokollokat. Az ideérkező külföldi hallgatók más elbánást igényelnek, sokkal több segítséget, információt kell juttatni nekik hétköznapi életükhöz, mint a magyaroknak. Hiszen szemben azokkal, akik itthon vannak, nem ismerik a szokásokat, a helyi viszonyokat, nehezen boldogulnak idegen nyelven. Sokféle országból érkeznek hozzánk, különböző kulturális és szakmai háttérrel, előismeretekkel, ezekre a helyzetekre is fel kell készülnünk. S valljuk meg, bár nagyon sok kiváló kolléga előadói szinten van idegen nyelvből, egy teljes tantárgyat, netán szakot idegen nyelven végigtanítani, erre felkészülni, tananyagot írni vagy szerkeszteni, a külföldi hallgatókkal együtt gondolkodni – mindez extra energia-befektetést igényel.

Milyen további tényezők segítik a nemzetközi térben való megjelenést?
A rektori programom fontos része az is, hogy nemzetközi pályázatíró csapatot kell létrehozni, amely szakértő módon, nagy hozzáértéssel és eredményesen képes forrásokat találni a pályázati piacon az ELTE-n folyó munkához. Naprakész tudástérképre is szükség van, amelyből azonnal tudjuk, kikkel tudunk versenyképesen pályázni az aktuális nagy pályázatokra. A pályázati rendszer is nagy terepe a nemzetköziesítésnek, nagy lehetőségek rejlenek a tatai és szombathelyi interdiszciplináris bázisaink határokon átívelő kapcsolataiban is. A sokszereplős nemzetközi konzorciális projekteké a jövő, de törekszem arra is, hogy minél több bilaterális kapcsolatunk legyen. Az EIT ICT Labs példáján tanulunk számos dolgot, ezeket a jó gyakorlatokat közkinccsé kell tenni. A mobilitás is rendkívül fontos része a képzéseknek, ezért sem örülök, hogy az Erasmus program iránt például csökken az érdeklődés. Egyre kevesebb hallgató vesz részt benne, amit részben persze az is magyaráz, hogy kiterjedt lehetőséggel élhetnek, más módokon is eljutnak már külföldre a mobilisabbak. A kint megszerzett kapcsolati tőke rendkívül fontos, a diploma használati értékét is nagyban megnöveli. Ahhoz hogy nemzetközi szintre hozzuk fel az adminisztrációnkat, a kollégáknak is lehetőséget kell biztosítani arra, hogy körülnézhessenek a felsőoktatás nemzetközi világában, megtapasztalhassák, máshol mi, hogyan működik. Jelenleg a rendkívül feszes létszámkeretünk, a minimálisra csökkentett apparátussal végzett munka jelentős gátat vet annak, hogy egy dolgozó hosszú hetekre kiessen az ügyintézésből..

A nemzetköziesítés fontos eleme, hogy nagy nemzetközi hálózatokban is megjelenjünk, például a legutóbb megcélzott Frankofón Egyetemek Szövetsége (AUF) és az ehhez hasonló kezdeményezések remek lehetőséget jelentenek a tájékozódáshoz. Eredményeink mit sem érnek, ha nem tudjuk a nemzetközi színtéren kommunikálni őket. Elengedhetetlen, hogy benne legyünk a nemzetközi köztudatban. Utazni kell, konferenciákra járni és nagy nemzetközi tanácskozásokat Budapestre szervezni. Mint az Európai Kriminológiai Társaság tavalyi konferenciája a jogi karon például, mely évtizedekig benntartja majd a kriminológiai szakma köztudatában az ELTE-t. (Ma már létezik olyan rangsor is, mely az intézmények nemzetközi ismertségén keresztül értékeli minőségét.) Többek között ezekből a gondozandó részterületekből épül föl az a folyamat, amit a nemzetköziesítés szó jelöl. (Nem is szólva azokról az elismerésre méltó külhoni kapcsolatokról, melyeket a pályázatokon, kutatáson, rendszeres mobilitáson keresztül kollégáink fenntartanak, s melyek karbantartására különös figyelmet kell fordítanunk.)

Fontos célja a rektori programnak a minőség értékelése. Milyen tényezők összességéből rajzolódhat ki ez a minőség?
Jelenleg éppen a kidolgozás stádiumában áll az ELTE-n egy konszenzusos és valódi minőséget mérni kívánó, összehasonlító értékelési rendszer. A kutatói tevékenységet sokféleképpen próbálják összehasonlítani, ezek a módszerek azonban önmagukban szükségképpen féloldalasak, hiszen az ELTE és az egész felsőoktatás igen komplex terület. Ezt belátva a Tudományos Tanács elnökét, Perczel András professzort felkértem arra, hogy a Tanács – amelynek valamennyi Kar képviselője tagja – közös akarattal határozza meg a szempontokat, amelyekkel valóságosan mérni lehet a különböző szakterületeken létrejövő teljesítményeket. Nem mondhatunk le arról, hogy a kutatói teljesítményt valahogyan összemérhetővé tegyük. A kidolgozás alatt álló, konszenzusos koncepció tekintettel lesz a tudományszakok és Karok közötti különbségekre, minden egyes rovatnál a szakmák képviselői szabják meg a releváns mutatókat. Egyet nem tehetünk csak meg: hogy nem mérjük (és nem mérjük össze) a teljesítményeket.

A másik állításom, hogy a tudományos oldal mellett az oktatói teljesítmény értékelésére is nagy hangsúlyt kell helyeznünk. Fontos fejlemény, hogy a hallgatói önkormányzatok kampányának köszönhetően most először volt olyan Kar, ahol 70% körül volt az OMHV (Oktatói Munka Hallgatói Véleményezése) kérdőív-kitöltési aránya. Ha ez a szám 50% fölött marad négy-hat szemeszteren át, s szociológus kollégáink közreműködésével kialakított szakszerűség nem kérdőjelezhető meg, akkor senki nem ellenezheti alapos okkal ezeknek az eredményeknek beemelését az értékelési rendszerbe. Négy vagy hat félév értékeléseiből már valós, elfogulatlan visszajelzés olvasható ki arról, ki képes kitűnően vagy legalább megfelelően átadni a hallgatóknak a szakmai ismeretanyagot, és ki kutasson inkább főfoglalkozásként. Az az elképzelésem, hogy a Tudományos Tanács mellett életre kell hívni egy ad hoc grémiumot, amely az oktatói minőség és teljesítmény mérésének szempontjait dolgozza ki. Például az előadás-módszertan, a gyakorlatvezetés, a szeminarizálás, segéd- és tananyagok minősége, szerzősége és így tovább. A habilitáció során is az eddiginél hangsúlyosabbá lehetne és kellene tenni az oktatási, előadói képességek értékelését. Végül harmadik tényezőként, a tudományos és az oktatói teljesítmény mellett egy-egy kolléga munkájának minőségéhez hozzátartozik az is, amit az óráin túl az Egyetemért végez, mondjuk a diákköri tevékenység szervezésében, irányításában, az ismeretterjesztés, konferenciaszervezés, a doktoranduszok mentorálása terén: úgy vélem, ezt is figyelembe kell venni az általános értékelés során.

Ha létrejön egy ilyen elfogadott értékelési rendszer, az milyen változásokat indíthat el a gyakorlatban?
Ha az értékelési módszertan rendelkezésre áll, akkor az ennek alapján elvégzett minősítést be kell emelni az oktató/kutató kolléga értékelésébe, az előmenetelhez hozzá kell csatolni az ezekből kirajzolódó képletet. Egy szisztematikus, nem túl merev (szem)pontrendszert képzelek el, amely ugyanakkor alapot jelenthet a kevésbé szubjektív döntésekhez olyan helyzetekben, amikor például tíz adjunktusból kettő előléptetésére van lehetőség. (Ugyanez a vágyam a felsőoktatás egészére nézve is: nem lenne fölösleges a tények alapján honorálni a teljesítményt, s ennek megfeleltetni az intézményfinanszírozást.) Én mindig inkább a pozitív kiemelésnek, az elismerésnek voltam híve, mint a negatív következmények érvlényesítésének, bár néha az is szükséges lehet. Fontos, hogy ki kell emelni, el kell ismerni azt, aki jó teljesítményt nyújt. Ez nagy húzóerőt jelenthet az egész közösség számára, az elismeréseket be kell építeni a rendszerbe.

Rektorként olyan javaslat-alternatívákat tervezek a felsőoktatás-politikai kormányzat elé terjeszteni, amelyek sajátos cél- és eredményfinanszírozás formájában teremtik meg a most még hiányzó feltételeket, ilyen lenne például a kutatói életpályamodell részeként a Professor Excellens cím, ezt úgy tudom, már a felsőoktatás-politikai kormányzat is befogadta. A Professor Excellens címet azok az oktatók nyerhetnék el, akik az egyetemi tanári cím elérése után is eredményesen haladnak tovább az oktatás-kutatás zónájában. Az ELTE-n szeretném létrehozni továbbá az Eötvös professzori díjat, amely egy komoly teljesítményeket elismerő, gyakorlati következményekkel, komoly összegekkel járó, nagy presztízsű díj lenne. Aki elnyeri, a belső egyetemi nyilvánosság előtti elismerésen kívül kutatási támogatást, kiegészítő doktori helyeket kapna.

Milyen terveket emelne még ki a programjából?
Nagyon fontosnak tartom egy komolyabb összegű, a pályázatok előfinanszírozását, a pályázati önrészt és esetlegesen a pályázatokban el nem számolható költségeket biztosító „egyetemi bank”, pályázati alap tervét. Ez létrehozása esetén megoldaná az utófinanszírozás problémáit a felsőoktatásban, a kormányzat részéről pedig egyszeri támogatásra lenne hozzá szükség. Ismerve az egyetemen belül a Karok pénzügyi helyzetét, elképzelhető, hogy egyik-másik Karon átmeneti likviditási zavar támad, a bevételek aktuálisan nem fedezik a költségeket. Ezekre az időszakokra az Egyetem többi szervezete szolidaritási alapon, a közös problémakezelés érdekében segítséget kell, hogy nyújtson. Ennek realizálására szolidaritási alapot kell fenntartani, melyből a folyósítás feltétele természetesen olyan biztosítékok megjelölése lenne, amelyek garantálják a következő időszakra a kiegyensúlyozott gazdálkodás feltételeinek megteremtését.

Az interjú első része itt olvasható.

Fotók: ELTE Online