„Ez az Egyetem képes együtt gondolkodni”
Általánosságban azt, hogy az ELTE lényegében meg tudta tartani azokat a pozícióit, amiket korábban is birtokolt, dacára azon nehézségeknek, amelyek előttünk tornyosultak, legyenek azok külső vagy belső problémák. Ha konkrét élményről van szó – és ezt az elmúlt időszakban több kari tanácson is elmondtam –, annak a tárgyalásos folyamatnak örülök leginkább, amely a Tanárképző Központ létrehozásához vezetett, és amely a Karok, szakok közötti vagy akár egyes oktatók közötti feszültségeket kezelve egy végső soron konszenzusos megoldáshoz tudott jutni. Ez számomra azt bizonyítja, hogy – bár nagyon sokáig tartott és nagyon nehéz volt a folyamat – ez az Egyetem képes együtt gondolkodni, együtt cselekedni, képes olyan helyzetekben megoldást találni, ahol eredendően bizonyos konfliktusok vannak a helyzetbe kódolva.
Mi az, amit a leginkább bán, hogy nem sikerült megvalósítania?
Eredetileg 2010 őszén úgy indultunk neki a 2011-es költségvetésnek, hogy abban sikerül megvalósítani egy sor korábbi elképzelést és a rektori programom csomópontjaihoz forrásokat és így megoldásokat lehet rendelni. Megfelelő „egyablakos rendszert” szerettünk volna megvalósítani az adminisztrációban, elkészült a program, készen volt személyekre lebontva. Ez óvta volna az adminisztrációt és gazdasági apparátust a felmerülő problémáktól, másfelől óvta volna az oktató-kutatókat, pályázókat a terhes ügyintézéstől. Huszty Katalin gazdasági főigazgató asszonnyal megállapodtunk egy közvetítő rendszer kiépítésében, amely konfliktuskezelő módon segítette volna a hatékony ügyintézést… Körülbelül két hétig érezhettük úgy, hogy sikerül is megvalósítani, de ekkor érkezett az első hír, hogy „megvágják” a költségvetésünket. Ezzel a kurtítással eljutottunk oda, hogy lényegében minden olyan tervet ki kellett iktatni a költségvetésből, amely újdonság lett volna, s a rektori programot valósíthatta volna meg. Miután nagyon komoly megszorítás érte az egyetemet, úgy döntöttem, hogy elsősorban a központi kiadásokat vágjuk vissza, tehát 2011 elején minden olyan fejlesztési programot leállítottunk, amely előrelépést jelentett volna a rektori program szellemében. Igyekeztünk megkímélni a Karokat attól, hogy a költségvetési problémák miatt drasztikus lépésekre kényszerüljenek.
Ám a következő években folytatódott a pénzügyi támogatáscsökkentés, a finanszírozás jelentősen megcsappant, innentől kezdve már nem volt mit a központban leépíteni. A Karokra is kemény megszorítások, nehézségek vártak – ezek a folyamatok jelentették számomra az Ön által kérdezett „legnagyobb bánatot”. Ebben benne van az is, amit szomorúan akceptálnunk kellett, hogy tudniillik az egyetemen folyó kutatások egy része nagyon komoly infrastrukturális igényeket fogalmaz meg, legyen az a TTK, az IK, vagy más Karok kutatásai, amiket most nem tudunk megfelelően kielégíteni. Az elvonások eredményeképpen nem tudunk fejleszteni, sőt a szinten tartás is hihetetlen gondokat jelent. A bölcsész- és társadalomtudományi karok jellegzetessége, hogy a költségvetésük legnagyobb részét a bérköltség teszi ki, ezért itt a forráskivonásoknak döntően humánpolitikai következményei vannak. Ez nagyon érzékenyen érinti azt az egyetemet, amely a „szürkeállományából” él, ez az ereje és értéke, erről híres, ez tartja az élvonalban.
Nagy sajtóvisszhangot kapott az a nyugdíjazási és elbocsátási hullám, amelyre például a bölcsészkar kényszerült.
Ez nem csak a BTK-ra volt jellemző, más Kar is kényszerült hasonlóra, a jogi karon az arányokat tekintve még nagyobb veszteségekről tudok. Ezek a döntések természetesen dékáni felelősségi körbe tartoznak, még ha a hivatalos munkáltató bizonyos esetekben a rektor is. Milyen alapon tudnám megítélni azokat az összetett, komoly, szakmai kérdéseket, amelyekről itt szó van, hogy milyen a Karok és szakok belső struktúrája, hogy a korfák felépítését tekintve hol a legkevésbé fájdalmas a beavatkozás. Nagyon felelősségteljes döntés volt ez, a dékánok próbálták megtalálni azokat a pontokat, ahol a személyi változtatások a legkevésbé érintik az egyetem képzési struktúráját. Sajnos az egyetem több emblematikus alakjától is meg kellett válnunk, de ez egy komplex kép… Alapvető volt minden humánpolitikai döntésnél, hogy a képzés minősége ne sérüljön. Hangsúlyozom, hogy nagyon hosszú mérlegelés előzte meg ezeket a döntéseket, nem puszta ötletelés, nem rögtönzés, nem szubjektív megítélés eredményei voltak. Mérlegre kellett tenni, hogyan sérül a legkevésbé az adott képzés, mert az nem kérdés, hogy a személyi változások sérüléseket okoznak. Ha az adott szellemi muníciónkból egy részt elveszítünk, az mindenképpen sérülés. Azt is tudni kell, hogy a bölcsészkaron az elbocsátások egy része részfoglalkozásokat, másrészről pedig – amennyire én ismerem a képletet – a nyugdíjkorhatárt elért kollégákat érintett.
Ezzel együtt nem lehet tagadni, hogy ha az idősebbeket, tekintélyesebbeket érint egyfajta nyugdíjazási hullám, annak nyilvánvalóan erős üzenete lehet. Sok kollégával igyekeztünk megőrizni a kapcsolatot a professor emeritusi cím által kínált keretben. Ez a titulus az európai egyetemi gyakorlatban a nyugdíjazott kollégák számára egy extra lehetőséget biztosít arra, hogy amennyiben vállalják, tovább folytathassák oktatói tevékenységüket. Ez tőlünk nyugatra nem jelent juttatásos rendszert. Magyarországon viszont korábban, a rendszer bevezetésekor, döntően a megalázóan alacsony nyugdíjak hatására egyfajta szociális tartalommal telt meg, a professor emeritusi címmel járó javadalmazás kiegészítő jövedelemként is fontos lett. Részben a jogi szabályozás megváltozása, részben a finanszírozási problémák okán ennek fenntartására most az ELTE-n nincs generális lehetőség. Amennyiben javul a pénzügyi helyzetünk, és nagyon remélem, hogy az elkövetkező költségvetésben már így lesz, akkor a Karok saját hatáskörben, a maguk humánpolitikai elképzelései között kezelhetik ezt a kérdést, attól függően, hogy milyen szerepet szánnak az emeritusoknak, ami természetesen akár szakonként is eltérő lehet.
Az elmúlt években sokszor tették szóvá az egyetemi szféra képviselői a szabályozási környezet kiszámíthatatlanságát, a felsőoktatás szinte folyamatos reformjait. Milyen szabályozás lenne ideális az ELTE számára?
Számunkra nagyon egyszerű a válasz: a világos, átlátható szabályozás és finanszírozás eleve kedvez az ELTE-nek. Kedvez azért, mert az egyetemünk, akármilyen szempontrendszer szerint rangsorolunk is, előkelő helyet foglal el. Ha megnézzük a tudományos eredményeket, a minősítettséget, a publikációkat, a hallgatói érdeklődést és a felvettek minőségét, az oktatói kiválóságot, az akadémikusok számát, a pályázati tevékenységeket – mindenképpen jó pozíciókat tudunk elérni. A szabályozásban az ELTE-nek kedvező lenne egy olyan metódus, amely nem összemossa a felsőoktatási intézményeket, hanem differenciál közöttük. Egész egyszerűen azért, mert az ELTE-nek és több más tudományegyetemnek olyan feladatai vannak, amelyek eltérnek, mondjuk egy regionális érdekeltségű, kisebb kapacitású főiskola feladataitól, struktúrájától, költségeitől. Nekünk az kedvezne, hogy ha a felsőoktatási kormányzat kijelenti, hogy az ELTE-nek ott kell lennie mondjuk a Top 200-ban, akkor ehhez hozzárendelné a forrásokat. És nem oly módon, hogy a kiválósági források csak valamelyest visszapótolják az eleve elvont támogatásokat.
Ahhoz, hogy az ELTE nemzetközi pozícióiban megerősödjék, az kell például, hogy tudjunk nagyobb számban meghívni külföldi professzorokat, oktatókat, kutatókat akár fél-, egy- vagy két évre, közös kutatásokban anyagi részt kellene vállalnunk, erősíteni kellene a kifelé tartó mobilizációt, kutatócsoportokat kellene finanszírozni. Ehhez további forrásokra van szükség, amelyek a magyarországi helyzetet tekintve a piacról nem szerezhetők meg. Több Kar rákényszerült, hogy nagyrészt piaci alapon működjön, vannak is sikerek ezen a téren. A jogi kar például az oktatói béreket már nem állami forrásból, hanem saját bevételből finanszírozza, az Informatikai Karnak erős ipari kapcsolatai vannak. De például a pedagógusképzésben résztvevőktől, a nemzet jövendő napszámosaitól aligha várható el, hogy még meg is finanszírozzák saját képzésüket. Magyarországon hiányzik az az adományozó kedv és gyakorlat is, ami például Amerikában jelentős bevételt jelent: ott az alumnusok természetes módon támogatják az egyetemüket. A külföldi hallgatók képzése sem jelent olyan könnyű pénzszerzési lehetőséget, mint azt bizonyos elgondolások nyomán korábban közvetítették, mivel ez is jelentős befektetést, fejlesztéseket igényel. Fontos megemlíteni az európai uniós pályázati rendszer anomáliáját is: a központi régióba nem érkezhet uniós pénz, míg a konvergencia-régiókba mehetnek a források. Ott ezzel lehet tervezni, a felsőoktatási intézmények nagy projekteket indíthatnak, olyan lehetőségek vannak, amelyek nekünk most nem állnak rendelkezésre.
Még egy fontos terület, ahol a felsőoktatás-politikai kormányzat komolyan javíthatna az egyetem helyzetén: ha a jogi szabályozás tekintettel lenne a tudományegyetemek működtetésének feltételeire. Tudatosítani kell a döntéshozókban, hogy a – szerencsésebb szabályozás alá eső – Magyar Tudományos Akadémia mellett az egyetemeken is folyik jelentős tudományos kutatás, de az egyetem költségvetési/közigazgatási szervként kezeléséből számos szigorú korlátozó szabály következik. Amióta például magam rektor vagyok, általános, számunkra feloldhatatlan beszerzési tilalom van érvényben. Hosszabb távon ez így nem fenntartható, különösen olyan egyetemen, ahol informatikai oktatás van. Elvileg a teljes gépállományt legalább három évente le kellene cserélni, de négy éve lényegében tilos számítógépet venni. Egy olyan egyetemen, ahol tudományos kutatás folyik, folyamatosan és gyorsan kellene beszereznünk a karbantartáshoz vagy az oktatáshoz szükséges eszközöket, ezt a jelen körülmények közt általában nem tudjuk kielégítően megtenni. A tudományegyetemektől olyan sikereket és nemzetközi szereplést vár el a kormányzat, amelyekhez szükséges az, hogy tudjunk kutatni, hogy lehessen gépeket, alkatrészeket, segédanyagokat vásárolni, hogy ne legyenek filléres gondjaink, hogy többek között fenn tudjuk tartani a személyes részvételen alapuló nemzetközi együttműködéseinket. A fent összefoglaltakhoz pedig további forrásokra és rugalmasabb szabályozásra van szükség. Mi a magunk részéről megteszünk minden tehetőt.
Az interjú második része (a következő rektori ciklus néhány fő egyetemvezetési kérdéséről) itt olvasható.