„Olyan célokat tűzünk ki, amelyeket meg tudunk valósítani”

Építész édesapa, kristályfizikával foglalkozó édesanya, katonai felmenők – hogyan került a Puskin utcai Kémiai Intézetbe laboránsnak?
A válasz nagyon egyszerű: nem vettek fel az egyetemre! A piarista gimnáziumban Fórián-Szabó Zoltán tanította a kémiát, ő ajánlott be Kajtár Márton professzorhoz, laboránsnak. Világos volt, hogy semmihez nem értek, egy érettségivel nem voltam még laboráns sem. Egy héten belül a plafonra varázsoltam egy ötliteres jégecetes desztilláció tetemes részét. És mégsem dobtak ki, támogattak és türelemmel, emberséges légkörben tanítottak és segítettek – bár valószínűleg az első évben több kárt okoztam, mint hasznot Hollósi Miklós professzor laboratóriumában. Az orvosi pálya egyszer merült csak fel, ám elmentem egy boncolásra, s akkor éreztem, hogy ez nem lesz az én világom, bár nagyon örülök annak, hogy három gyermekem közül ketten orvosok lettek.

Hamar közel került a peptidekhez és a fehérjékhez. Hogyan választott szakterületet, mi alakította érdeklődését?
A területnek nagy múltja volt a Szerves Kémiai Tanszéken, hiszen Bruckner Győző és Kajtár professzorok a „hogyan néznek ki a bonyolult molekulák” kérdésre a peptidek és fehérjék térszerkezet-vizsgálatán át keresték a választ. Nagyon megszerettem én is, de nem a ma jól ismert impaktfaktorok és a hivatkozások vonzottak igazán. Amikor azt láttam, hogy Hollós Miklós és Kajtár Márton állnak egy CD spektrum felett, az egyikük szájában pipa füstölög, a másikuk cigarettázik, és megszállottan beszélgetnek arról, amit látnak, mit olvasnak ki egy görbeseregből – ez győzött meg igazán.

Évekig élt külföldön, mi vonzotta vissza Budapestre?
Az egyetem elvégzése után kaptam itthon egy ösztöndíjat, így készült a doktorim, ami három év alatt kifutott. Ötödéves koromban megnősültem, ezután röviddel megszülettek a gyerekeink is, és ott álltunk a doktorimmal, állás nélkül. Hollósi Miklós segített, ő ajánlott be Bostonba, később pedig Torontóban dolgoztam. A külföldi lét nagyon tanulságos és érdekes időszak volt az életünkben. Toronto után hazahívtak, valahogy úgy, mint ma teszi azt az MTA a Lendület-programon keresztül, csak éppen kutatási pénzt nem kaptam. De a szándék felemelő volt, ezért tartom én is fontosnak a Lendület-programot. A Kémiai Intézet 1994-ben jutott egy 500 MHz-es NMR-hez. Az országban akkor még senki nem foglalkozott bio és fehérje NMR-spektroszkópiával, de Sohár Pál és Náray-Szabó Gábor nagyon támogattak. Az NMR használatát nem a későbbi Nobel-díjas Kurt Wütrich laboratóriumában, ahova szintén lett volna lehetőségem kimenni, hanem Ian Campbell oxfordi professzor mellett kezdtem el megtanulni. Oxfordba aztán évekig jártam ki év közben, de nyaranta is mérni. Megtanultam sok alapvető dolgot, amit próbáltam itthon meghonosítani, fejleszteni. Mint egy „házaló” jártam a magyar biokémiai intézeteket közös témákért, közös kutatás megteremtéséért. Voltak, akik kevésbé lelkesedtek, voltak, akik az első perctől helyesnek tartották a bioNMR hazai művelését.

Húsz évvel később Európában is ismert és elismert NMR-laboratórium működik a Lágymányosi épület alagsorában.
Sok jó mentorom volt itthon és külföldön is, és úgy éreztem, hogy egyszerűen tartozom az egyetememnek és a saját hazámnak is azzal, hogy ez a labor itthon jöjjön létre. Korábban hívtak többször külföldre, de én itthon szerettem volna dolgozni. A 700 MHz-es gépünket a 2010-es kutatóegyetemi pályázat során üzemeltük be. Ez a sokszáz-milliós eszközbeszerzés azonban nem csak arról szólt, hogy van-e arra forrás, hogy az egyetem megvegyen egy korszerű műszert. Kellett hozzá az a bizalom és támogatás is, amelyet kari és egyetemvezetői szintről is éreztünk. A kutatólaborok egyébként a világ minden részén nagyjából egyformák: megszállott emberek dolgoznak azon, ami nagyon izgatja fantáziájukat, amit szeretnek. A kutatás kockázatos, de nem az a kockázat benne, hogy valami rosszat csinálunk, hanem hogy túl sokáig bolyongunk, elveszítjük a kitartásunkat, még mielőtt eljuthatnánk a célhoz. Szeretek kirándulni és hegyet mászni, néha ehhez hasonlítom a folyamatot: ha letérek az ösvényről, látok rengeteg szép apró virágot, zuzmót, gombát és fát, de közben szem elől vesztem a célt, pedig menni kell és fel kell érnem a csúcsra. Nem kell nekünk a Mount Everestre felmászni, de a Magas-Tátra csúcsait meg lehet mászni. Így van a mi kutatásunkkal is, nekünk sokszor egy alacsonyabb csúcs is nagy siker! A mi laborunknak természetesen korlátosabbak az anyagi lehetőségei, de Európában láthatókká és észrevehetőekké váltunk. Vannak tények, komoly korlátok, más a lépték itthon és más külföldön: de ha ezt elfogadom, akkor ezen és ezzel lehet dolgozni. Mi olyan célokat tűzünk ki magunk elé, melyeket meg tudunk itthon is valósítani, s így akár Európa vezető kémiai folyóiratainak (ChemEurJ) címlapjára is sikerült eljutnunk, persze sok munka árán, kiváló kollégáim, okos és lelkes diákok segítségével.

„Neki egész egyszerűen sikerült az, ami a többi vegyésznek nem: megszerettetni a kémiát egy biológussal.” – így jellemezte az egyik diákja. Szeret tanítani?
Igen, de hogy tudok-e, azt én nem tudom. Soha nem tanultam módszertant, de amikor laboráns voltam, az egyik feladatom az volt, hogy Kajtár Mártonnak táblát töröltem. Ez ma olyan snassznak tűnik, de ebből tanultam meg, hogy hogyan kell érhetően tanítani. Hozzá kell tennem, azt a tárgyat tanítom ma a vegyészeknek, amit tőle tanultam, s ez mindig megrendít. Ez nem tréfa, tudom, kik álltak előttem a katedrán. Nekem öröm, hogy megértek dolgokat és utána át tudom azt adni másoknak. Minden előadás kihívást jelent a mai napig, készülök rájuk. Tegnap éjjel is órákon át javítgattam az ábráimat, s ma talán jobb előadást tartottam? Nem baj, ha a háromszáz biológus feliratkozottból mondjuk csak ötvenen ülnek az előadáson – akkor ötven diáknak kell lelkesen elmondanom, mitől szép a kémia.

Korábban nyilatkozta, hogy a tudományos áttöréseket az hozhatja el, ha a kémia határterületeire merészkedünk, a kémiát az élettudományokhoz közelítjük. Ennek a szemléletnek köszönhető a Nature Geneticsben néhány hete megjelent cikk sikere?
Azt hiszem, igen. A kémia és általában véve a természet- és műszaki tudományok rendkívül fontosak, sokkal inkább részei életünknek, mint gondolnánk: a táskájában lévő dolgok kilencven százaléka nem a fáról nőtt, hanem kísérletek és kutatások eredménye. A kémikus előnye – a fizikusokhoz és a biológusokhoz képest –, hogy képes új anyagokat előállítani. Ez fantasztikus dolog. Persze egy kicsit mindenki határterületeken dolgozik. A Tory Kálmánnal végzett kutatás azért nagyon lenyűgöző a számomra, mert a klinikai gyakorlatból jövő kérdésre a fehérjék szintjén is kerestük a választ. Fantasztikus, hogy az eredmények visszakerülnek a betegágyhoz és a jövőben segítik a genetikai tanácsadást és csökkentik a szülők aggodalmait.

A fehérjék konformációs „periódusos rendszerének” kidolgozása, a 2-es típusú cukorbetegség és az Alzheimer-kór pontosabb megértése, sorolhatnánk. Melyik eredményére a legbüszkébb?
Erre úgy is válaszolhatnék, hogy melyik gyerekemet szeretem legjobban a három közül? Nem tudok, de nem is akarnék választani. Azzal foglalkozunk a munkatársaimmal, hogy minél jobban megismerjünk egy-egy fehérjét és ebből általános következtetéseket vonjunk le. A szomszédban ül az egyik néhai korábbi diákom, akivel most már közösen töprengünk a fehérjékbe beépített biológiai óráról. A fehérjék egy idő után „hivatalból” tönkremennek, azon gondolkozunk, hogy ezek az órák mikor és hogyan romlanak el. Nagyon ígéretesnek tűnik, úgy néz ki, hogy lesznek válaszaink, megérthetjük, hogy telik az idő a fehérje-létben.

Gyakran él pszichológiai és filozófiai példákkal. A fehérjéknek is megvan a maguk pszichológiája?
A feleségem és a lányunk is pszichológus, talán innen a kötődés. Az egyetemen tanultam egy kis filozófiát is, szeretem a zenét és a szépirodalmat, bár manapság sajnos csak keveset tudok olvasni. Abban biztos vagyok, hogy egy fehérje messze több, mint atomok véletlenszerűen összerakott sokasága. Nem véletlen, hogy az előbb említett konformációs rendszerrel tudtuk kategorizálni a fehérjék téralkatait, vannak tipikus és atipikus állapotaik is. Sok ezer fehérje téralkatának építőegységei tucatnál is kevesebb alapkategóriába besorolhatók.

Lovász László 2007-ben, Ritoók Zsigmond 2009-ben, Ön 2011-ben kapta meg a Bolyai-díjat – három ELTE-s professzor egymás után. Mitől különbözik ez az egyetem a többitől?
A másik két nyertes sokkal komolyabb ember, mint én vagyok! Ritoók professzor fantasztikus klasszika-filológia előadásain, görög-latin könyvein generációk nőttek fel, Lovász professzor pedig igazán világhírű matematikus. Mostanában együtt ülünk egy európai bizottságban, és bevallom, a közös utazás, a közös beszélgetések rengeteget jelentenek nekem. Nagyon szeretem az ELTE-t, soha nem gondoltam arra, hogy elmenjek innen, hiába csábítottak, hiába a sok fiaskó és nehézség az alma máterben. Jó itt lenni, jó itt dolgozni, ez egy nagy egyetem, egy színes kisváros így önmagában. Örülök, hogy sok itt a megszállott kutató ember, akik mindent megtesznek a munkájukért. Üdítő látni azokat a kollégákat és hallgatókat, akik szemlátomást fittyet hánynak a modern – sokszor pénzcentrikus – világra és csak örömmel teszik a dolgukat.