„Magamon próbáltam ki először”

Állandóan harcolt: hol azért tette, hogy a szakma befogadja, hol azért, hogy a hipnózist elfogadtassa az emberekkel, vagy hogy túlélje a rákot. Jelenleg miért küzd?
Mindig hátrányos helyzetből sikerült előnyt kovácsolnom. Egy potenciálisan halálos prognózisú daganatból felépülve – és annak hatására megerősödve – döntöttem el, hogy elindítom a kutatást, mellyel reményeim szerint sokaknak tudok majd segíteni. A vizsgálat azon az osztályon folyik, ahol engem is betegként ápoltak. Ma már úgy megyek oda vissza, hogy tudom: nem volt hiábavaló a szenvedésem.

Mi történt pontosan?
Nemsokára tizenkét éve annak, hogy átestem egy invazív, nyirokáttétes melldaganaton. A gyógyulás érdekében igénybe vettem a tudomány minden akkori vívmányát: „szendvicsben” kaptam a sugárterápiát és a kemoterápiát, valamint a Magyarországon még újdonságnak számító Taxol kezelést, melyet egy gyógyszervizsgálat keretében próbálhattak ki daganatos betegek. A száz páciens közül én voltam az egyetlen, aki végig tudta csinálni az eljárást, olyan elviselhetetlen mellékhatásai voltak. Míg a többiek a harmadik kúráig sem jutottak el, annyira leromlott a vérképük, addig az onkológusom, dr. Horváth Zsolt csodálkozva figyelte, hogy az én vérképem tankönyvien tökéletes volt. Autoszuggesztív módszereket használtam, mert tudtam, hogy a hipnózis alkalmas rá, hogy testi folyamatokban is segítsen. Egészséges embereknél ugyanis be lett bizonyítva, hogy az immunaktivitást hipnózissal növelni lehet – amellett, hogy ezt sikerült magamon alkalmaznom, azt is elértem, hogy nem csökkent a fehérvérsejt számom. Tehát, amit a jelenlegi kutatás során mérünk, magamon próbáltam ki először. Azért tudtam azt a szörnyű mellékhatásokkal járó kezelést kibírni, mert magamban autoszuggesztív eljárásokkal meg tudtam gátolni, hogy depresszió alakuljon ki.

Akkor jött tehát az elhatározás, hogy a módszerrel más melldaganatban szenvedő nőkön is segít…
Azóta, hogy visszatértem az életbe, csak rákbetegekkel foglalkozom, megfogadtam ugyanis, ha meggyógyulok, mindent el fogok követni, hogy terápiájukba a lelki támogatást is beépítsük. A magyar társadalom nem szolidáris a rákbetegekkel: támogatás helyett többnyire kirúgják őket az állásukból, sokaktól még a férjük is elfordul, mert micsoda nő az olyan, akinek levágták a mellét. Van olyan beteg, akinek a felnőtt gyerekei sem nyitják rá az ajtót, mert eddig az anyjuk látta el őket, most pedig nem tudja megtenni. Tehát, pont az egyik legfontosabb dolog, a társas támogatás hiányzik. Alapkutatásaink során bebizonyítottuk, hogy a hipnózis azon túl, hogy markáns változásokat tud indukálni az immunrendszer működésében, kiválóan alkalmas arra is, hogy a társas támogatást közvetítse.

Hogyan kell ezt elképzelni? Milyen módon zajlik a vizsgálat?
Onkológusokkal és a doktoranduszaim segítségével az Országos Onkológiai Intézetben gyors lefolyású, áttétes melldaganatban szenvedő betegeket vizsgálunk, akiknél a primer melldaganatot és az áttétes nyirokcsomókat is kiműtötték. Makroszkopikusan tehát nincs bennük tumor, viszont azt nem tudhatjuk, milyen káros sejtek keringenek még a nyirok- és vérerekben. Emiatt a legkeményebb kemoterápiás protokollban részesülnek, melynek mellékhatásai – hányás, émelygés, hajhullás, gyengeség – nagyon megviselik a betegeket. A kezelés alatt fülhallgatón keresztül hipnózis indukciót, utána pedig hipnózisban adott pozitív szuggesztiókat kapnak, vagy pedig ugyanolyan időtartamra egy olyan zenei összeállítást, amelynek az érzelmi üzenete a szuggesztiókkal azonos. A kezelések alatt végig ott vagyunk velük. Sajnos, miközben a jelen tudásunk szerint a kemoterápia a leghatásosabb védekezés a tumoros sejtek ellen, a betegek immunrendszerét teljesen tönkre teszi. Tehát, ha mi erősíteni tudjuk az immunrendszert, a kemoterápia előnyeit egyesíteni tudjuk a szervezet saját védekező rendszerének az erényeivel. A szuggesztiók és a zene is ezt célozzák.
Emellett a hipnózisnak erősen hipnábilis emberek esetében nagyobb fájdalomcsillapító hatása van, mint a morfiumnak. Az agyi kéreg azon területe ugyanis, ahol a kognitív és az affektív információfeldolgozás normál esetben konvergál, hipnózis során elválik egymástól, így az érzelmileg átélt dolgokat kognitíve nem úgy dolgozza fel a hipnotizált. Érzékeli, ha olyan ingerlést kap, mely többnyire fájdalmas szokott lenni, viszont nem szenved tőle.

Mi befolyásolja a hipnábilitást?
Van egy genetikailag örökletes része a hipnózis iránti fogékonyságnak: a kromoszómán elhelyezkedő, meghatározott génkonstelláció lehetővé teszi a hipnábilitás öröklését. Ahhoz azonban, hogy valaki könnyen hipnotizálható legyen, az örökletes alapon túl szükség van egy bizonyos családi kontrollálási stílusra is. Az olyan családban nevelkedett gyerek sokkal inkább hajlamos arra, hogy felnőttként hipnábilis legyen, ahol egyfajta hierarchia uralkodik, ahol a döntéshozatal egy személy kezében van, mint az, aki demokratikus döntési környezetben nőtt fel. Ez nem jelenti azt, hogy aki nem rendelkezik a hipnábilitáshoz szükséges alapokkal, azt egyáltalán nem is lehet hipnotizálni, vagy nem válthat ki nála intenzív érzelmeket a hipnózis.

Mikor alkalmazta először beteg emberen a hipnózist?
Amerikában sorsfordító élményben volt részem, amikor részt vettem Ernest Hilgard professzor kutatásában, melynek során a klinikai hipnózis skála sztenderdizálását végeztük. A vizsgálat miatt egy veterán kórházba kellett látogatnom, ahol egy végstádium lévő, gyomorrákos férfi adott engedélyt arra, hogy kipróbáljuk rajta a skálát, mely abban tér el az egészséges embereken alkalmazottaktól, hogy mindössze 25 perces és fekvő testhelyzetben is alkalmazni lehet. Ahhoz, hogy a férfi figyelni tudjon és el lehessen rajta végezni a hipnózist, két napra megvonták tőle a morfiumot – az arcát a fájdalom ráncai torzították, olyan mélyen redőződtek, mintha szobrász véste volna őket. Az eljárás nem tartalmaz fájdalomcsillapító szuggesztiókat, a beteg azonban annyira hipnábilis volt, hogy a felénél járva azt vettem észre, arca kipirul, ráncai kisimulnak. A hipnózis végeztével a férfi reszketeg hangon megszólalt és kérte, hogy nyújtsam oda a kezem. Amikor a szájához emelte és megcsókolta, éreztem, hogy könnycseppek hullnak rá. Rám nézett és azt mondta: köszöni, hogy elhoztam neki a békét, mert ezek után már nyugodtan szembe tud nézni a halállal és méltósággal el tud búcsúzni a családjától, nem pedig úgy, mint egy vegetatív lény, aki nincs tudatánál. Így meg tudja nekik mondani utoljára, hogy mennyire szerette őket. Ez a pillanat meghatározó volt a pályám során; elszégyelltem magam, bennem ugyanis egy nagyon erős kutatói érdeklődés munkált, viszont ennek az óriási tudásanyagnak a birtokában csak játszottam a hipnózissal.

A távlati cél tehát az onkológiai kezelések részévé tenni a lelki támogatást. Hogyan tovább ezen az úton?
Rengeteget küzdöttem azért, hogy egyáltalán elkezdhessük ezt a kutatást, sokan nem vették ugyanis jó néven, hogy be akarjuk bizonyítani: a lelki tényezőknek ugyanakkora szerepük van a rákbetegek gyógyulása során, mint a gyógyszereknek. Az anyagi nehézségek ellenére mégis elkezdtük a munkát, nemrégiben derült ki, hogy folytatásához az OTKA 27 millió forintos támogatást nyújt. Ez hatalmas boldogság számunkra. A kutatás a saját egészségem fenntartásában is komoly szerepet játszik: egy olyan új életcélt jelent, melynek megvalósítása és a betegek érdekében muszáj egészségesnek maradnom. Részévé kell tenni az onkológiai kezelésnek a lelki támogatást – nem nyugszom, amíg ezt el nem érem.

Fotó: ELTE Online