A kollektív felejtés igénye?

A Holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján az ELTE holokausztoktatási gyakorlatait és szakmai programjait mutatták be 2013. április 16-án, erősítendő az elfogadást és toleranciát a vallási, etnikai és más különbözőségekkel kapcsolatban.

A rendezvényt megnyitó Mezey Barna, az ELTE rektora az 1944. április 16-i eseményekre utalva kijelentette: „ez volt a nap, melyet követően magyar állampolgárok százezreit hurcolták munka- és haláltáborokba, s melynek eredményeképp a mai napig rendezetlenül-feldolgozatlanul hever előttünk egy nemzeti sorstragédia.” Hangsúlyozta, hogy az egyetem oktatási és kutatási programjában is kiemelten foglalkozik a holokauszttal, a közeljövőben a University of Southern California Soá Intézetének adatbázisához alakítanak ki hozzáférési pontot az intézményben.

Kovács Mónika egyetemi docens, az ELTE-n működő „Holokauszt és Társadalmi Konfliktusok Program” vezetője előadásában kifejtette, hogy a holokauszttal kapcsolatos nézeteket a jelennel kapcsolatos attitűdök határozzák meg, mint az antiszemitizmushoz, nacionalizmushoz való viszony. A holokauszt emlékezete „tanult emlék”, az előadó kutatásai szerint a családok mintegy 2/3-a soha nem beszél otthon a két legnagyobb huszadik századi traumáról, a holokausztról és a kommunizmusról – ami a „kollektív nem-emlékezetet”, a „kollektív felejtés igényét” példázza. A kutatás kiderítette azt is: a többség szerint nem kellenek az iskolai emléknapok, nem szükséges a múlttal foglalkozni. A kommunikatív emlékezetre, a szóbeli elmondásra nem bízható tehát a vészkorszak történetének átadása, annak megtanítása és megértetése az oktatási rendszer (részben a felsőoktatás) felelőssége. (Letölthető prezentáció)

Szücs Mariannát, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar Társadalomtudományi Tanszékének főiskolai docensét tavaly díjazta a Gábor Zita Alapítvány holokausztoktatási kurzusáért, melynek címe: „A Holokauszt és áldozatai: zsidók, cigányok, fogyatékosok és más csoportok”. A kurzus nagy része külső helyszíneken, vendégelőadók bevonásával zajlik, hogy az információk befogadása élményszerűbb legyen. Az előadó elmondta, hogy a 2011 februárja óta – minden tanárszakos hallgató számára – felvehető tárgyat több mint másfélszázan végezték el. Volt olyan hallgató, akinek túlélő nagymamája a kurzus kapcsán beszélt először a témáról unokájával, hosszú évtizedek hallgatása után. Szükség van a téma egyetemi feldolgozására, hiszen – mint Szücs emlékeztetett – a középiskolában mindössze egy lecke foglalkozik a holokauszttal, és a hallgatóknak érvekre van szükségük a holokauszttagadás ellen. (Letölthető prezentáció)

Bartha Eszter, az ELTE Kelet-Európa Tanszékének egyetemi tanársegédje Holokauszt és totalitarianizmus címmel tartott prezentációjában kiemelte: a holokauszt elhallgatása a kelet-európai országok nemzeti emlékezetét is megszabadította a múlttal való szembenézés kényszerétől, a helyi elitek szerepével, felelősségével való szembesüléstől. Emlékeztetett: a holokauszt egyediségét a megsemmisítés ipari jellege adja. A nácizmus és a kommunizmus összemosása kapcsán kijelentette: „A Gulag egyetlen áldozata sem menti Auschwitzot, és éppilyen tudománytalan és erkölcsileg elfogadhatatlan a kommunizmus bűneivel »igazolni« a fasizmus bűneit.” (Letölthető prezentáció)

A szakmai program előtt Takács Zsuzsa Kossuth-díjas költő olvasta fel „M. emlékére” című versét, ebből valók az alábbi részletek:

„Egyedül maradtam negyvenötben negyven-
három évesen. Egyedül a fájdalomcsillapítókkal,
az érzéstelenítőkkel, a morfiummal. Tükrömmel,
amelyben az arcomat kifestem. Orvosasszisztensi
oklevelemmel, a szemüveges, ötven körüli bel-
gyógyásszal a rendelőben. Egyedül férjem, kis-
lányom, szüleim, le- és felmenő rokonaim nélkül.
A Körös-parttal, a fűzfán himbálódzó, vízbe
pottyanó gyerekek nevetésével, halott osztály-
társaim fotóival a csonka tablón. Elégetett
barátainkkal.

(…)

– A férjem és lányom tegnap meglátogattak –
mesélem másnap. – Nem is rossz halottnak lenni,
mondták. – A belgyógyász kezébe fogja a karomat.
Fény derül az eltűnt morfium rejtélyére. – Félek
azonban, hogy kifogynak érveikből, és megelégelik,
hogy halottak – folytatom –, vagy én látom be, hogy
igazuk van. Félek tőlük, és vágyakozom utánuk.”