Irodalom, kultúra, nyilvánosság
A kutatás fő csapásirányaként az irodalommal való tudományos foglalkozás alapjaira kérdezünk rá, és azt kívánjuk megmutatni, hogy ez a foglalkozás – és így az irodalom – mennyire nem magától értetődő dolog, azaz mennyire annak a kulturális állapotnak a terméke, amelyben kialakult – vázolta a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával dolgozó kutatócsoport kérdésfeltevését Kelemen Pál. Az ELTE BTK egyetemi tanársegédjével a kutatásról, illetve a jövőbeli tervekről beszélgettünk.
Kultúraalkotó médiumok, gyakorlatok és technikák. A rögzített nyelv használata a tudományban és az irodalomban témával nyerték el az MTA támogatását a Humán- és társadalomtudományi szekcióban. Megalakult már a kutatócsoportjuk?
Természetesen, és a támogatási szerződés által előírt időpontban meg is kezdődött a munka, sőt tulajdonképpen már egy kicsit előbb is. A korábbi kezdésre azért volt szükség, mert a megítélt támogatási összeget tekintetbe véve kellett újratervezni a pályázatban vállaltakat. Az alapvető célkitűzések maradtak, de kissé módosítottuk a pályázatban megfogalmazott munkatervet, pontosítottuk a különböző workshopok időpontjait, kijelöltük a prioritásokat a tervezett publikációk vonatkozásában, az egyes kutatási modulok felelősei pedig egyeztették a teendőket – tehát amennyire tudtunk, felkészültünk a július 1-jei kezdésre. Az új célkitűzések megvalósításához és a hozzájuk kapcsolódó feladatok teljesítéséhez újraszerveződött, átstrukturálódott, új alakot öltött az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport (ÁITK), amely különböző intézményekhez köthető, különböző kutatási témákkal foglalkozó oktatók és kutatók heterogén, ám a közös projekteken – véleményem szerint – rendkívüli hatékonysággal együtt dolgozni képes együttese.
Mekkora terhet rótt ez a szervezés a kutatókra?
Azt kell, hogy mondjam, mindez nem jelentett különösebb gondot, mert az ÁITK megalakulása óta már számos pályázatot nyert, és így bizonyos rutinra tettünk szert mind a pályázatok benyújtásában, mind a kutatások beindításában. Az 1990-es évek elején alakult csoport a 2000-es évek elejétől rendszeresen pályázott hosszú távú kutatási projektekre és nyert kisebb-nagyobb összegeket ezek megvalósítására. Különösen büszkék vagyunk arra, hogy a kutatócsoport munkáját 2003-tól folyamatosan támogatja az MTA, így ettől az évtől kezdődően MTA-ELTE ÁITK néven tevékenykedünk.
Igen szerteágazó témakört határoztak meg. Mivel fog foglalkozni pontosan a kutatócsoport? Milyen főbb pontok, témák szerepeltek a pályázatukban?
A témakör csak első pillantásra tűnhet szerteágazónak, szerintem viszonylag jól körülírható jelenségek vizsgálatára vállalkoztunk. Ehhez persze az kell, hogy világossá váljék az a perspektíva, amelyből a kutatás során kívánunk tekinteni arra, amelyet hagyományosan irodalomnak vagy szépirodalomnak neveznek, valamint arra a tudományágra, amelynek feladata hagyományosan abban áll, hogy értelmezze és historizálja vizsgálódásának tárgyait, ami nagyjából annyit tesz, hogy történetileg elhelyezze, történeti létmódjukban értse meg azokat a szövegeket, amelyeket ez a tudomány irodalomként vagy szépirodalomként azonosít. És ezzel máris eljutottunk a probléma lényegéhez, amennyiben magától értetődőnek vesszük, hogy az irodalomtudomány tárgya a szöveg, ennek a szövegnek történeti a létmódja, az irodalomtudomány feladata az, hogy értelmezze a szövegeket.
A pályázat címében a szöveg terminus helyett mégis „rögzített nyelv” – és annak használata – szerepel.
Amikor azt írjuk, hogy „rögzített nyelv”, akkor éppen a „szöveg” fogalmát akarjuk elkerülni. Amikor azt írjuk, hogy „használata”, akkor azt igyekszünk elkerülni, hogy a rögzített nyelvvel – legyen az írás vagy hangfelvétel – csak egy dolgot lehet csinálni, értelmezni. Amikor azt írjuk, hogy „tudományban és az irodalomban”, akkor ezzel a mellérendeléssel azt a feltételezést igyekszünk elkerülni, hogy a rögzített nyelv használata minőségileg más feltételek mentén történik az irodalmi és a tudományos diskurzusban. Ezen a ponton jön be a nyilvánosság fogalma, amely a kutatási téma egyik kulcsszava. A nyilvánosságot éppen akként a közös térként próbáljuk definiálni, amelyben a rögzített nyelv használatai történnek. Egy felolvasóesten másképp, más konvenciók mentén használjuk a rögzített nyelvet, mint mondjuk egy e-mailen kapott üzenet továbbításakor, vagy egy tanulmány írásakor, esetleg egy kritikai „szöveg”-kiadás készítésekor, ami óhatatlanul más jelentések létrejöttéhez vezet, vagy legalábbis más jelentések létrejöttét teszi lehetővé. Ezek a használatok alkotják azt a speciális nyilvánosságot, amely a rögzített nyelvhez kötődik, azon alapul. Mi arra kívánunk összpontosítani, hogy melyek azok a nyelven kívüli, mondjuk így: nem szimbolikus, vagy más szóval: technikai-mediális feltételek, amelyek a használatot, azaz rögzített nyelvhez kötődő kulturális gyakorlatokat meghatározzák, és hogy ezeknek milyen szerep jut a különböző használatok során előálló szükségszerűen különböző jelentéskonstrukciók létrejöttében. A kérdés az: vajon nem kerül-e túl közel egymáshoz a kultúra és a nyilvánosság fogalma, ha utóbbit (nyelv-)„használatok” együtteseként, előbbit pedig (mindennapos) „gyakorlatok” együtteseként értjük. Ennek tisztázása például az egyik előttünk álló feladat.
Előzetes, lehetséges válaszaik, feltételezéseik minden bizonnyal vannak.
Egy lehetséges válasz az, hogy a nyilvánosság a tág értelemben vett kultúrának olyan különös működési, megvalósulási formája, amelyet a nyelv rögzítésének technikái és a rögzített nyelv használatai határoznak meg. De ez csak egy lehetséges megoldás. A kutatás fő csapásirányának viszont ennyiből elvileg kivehetőnek kell lennie: az irodalommal való tudományos foglalkozás alapjaira kérdezünk rá, és azt kívánjuk megmutatni, hogy ez a foglalkozás – és így a maga konstruálta tárgya, az irodalom – mennyire nem magától értetődő dolog, azaz mennyire annak a kulturális – értsd: technikai, társadalmi – állapotnak a terméke, amelyben kialakult. Az irodalomtudományos munka során véghezvitt műveletek – legyenek azok értelmező vagy nem értelmező műveletek – különös módon transzformálják a kulturális gyakorlatokban aktualizált műveleteket, amelyeket e gyakorlatok médiumain, mesterséges alapzatain hajtunk végre.
Egy kicsit konkretizálva: min dolgoznak jelenleg?
A csoport hosszabb ideje részt vesz a Szabó Lőrinccel kapcsolatos dokumentumok feldolgozásában, kritikai szövegkiadások előállításában, és nem utolsó sorban olyan szövegértelmezések készítésében, amelyek új helyet jelölnek ki a költő számára a kánonban. A következő években a költő műfordítói praxisára és a gyorsírásban fennmaradt feljegyzéseire összpontosítunk. Új feladatként vállaltuk az Újhold folyóirathoz és az Újhold Évkönyvekhez kapcsolódó szerkesztőségi dokumentumok feldolgozását. Ez minden bizonnyal hozzájárul annak az irodalmi nyilvánosságnak a pontosabb feltérképezéséhez, amelynek ezek a kiadványok és a körülöttük zajló munka fontos részét képezték. A csoport munkáját persze elsősorban az irodalomelméleti munka határozza meg. E tekintetben nagy fába vágtuk a fejszénket, hiszen egy a kultúratudományok és az irodalomtudomány, valamint a klasszika-filológia és modern filológiák feszültségektől egyáltalán nem mentes viszonyát részletesen bemutató kézikönyvet is tervezünk megjelentetni, amely persze érvényesíteni kívánja azt az elméleti távlatot, amelyet fent igyekeztem összefoglalni.
Mire fordítják, fordíthatják az elnyert 15 millió forintos támogatást, illetve milyen formában juthatnak hozzá az említett összeghez?
A támogatás kilenc tizedét a kutatócsoport alkalmazásában álló kutatók személyi juttatásaira fordítjuk, mert a szerződés előírja meghatározott számú kutatói státus fenntartását a projekt teljes futamidejére. Mondanom sem kell, mennyire fontos az új álláshelyek létesítése, annál is inkább, mert jelen pillanatban úgy tűnik, rövidtávon kizárólag az akadémia által támogatott kutatócsoport – és néhány, az Európai Unió által (társ)finanszírozott projekt – keretében nyílik lehetőség a fiatal tehetségek megtartására az akadémiai szférában. A másik oldalon persze ez az előírás lényegesen leegyszerűsítette a költségvetésünk újratervezését. A fennmaradó összeget szinte teljes egészében egyéni és csoportos publikációkra fordítjuk, így jelenhet majd meg a következő években a csoport munkatársaitól a kutatási témához kapcsolódó több monográfia, de így jut forrás arra a ciklus végére tervezett kultúratudományos kézikönyvre is, amely reményeink szerint elősegíti majd a tájékozódást a humántudományokban végbement úgynevezett kultúratudományos fordulatról – vagy fordulatokról –, és oktatási segédanyagként is megállja majd a helyét. Ezen kívül minden évre van egy kisebb keret a külföldi tanulmányutak támogatására, elsősorban konferenciákon való részvétel finanszírozására.
Hányan vesznek részt a kutatócsoportban? Bevonnak a munkába doktoranduszokat, mester- vagy esetleg alapszakos hallgatókat is?
A projekt futamideje alatt 4 egész állást kell fenntartanunk, ők a projekt alkalmazottai. Rajtuk és a projektvezetőn kívül körülbelül 10 személy vesz részt aktívan a kutatásban, és körülbelül ugyanennyi kollégára számítunk – ezek közé tartozom én is –, akik majd lazábban, egy-egy esemény vagy feladat végrehajtásának az erejéig kapcsolódnak be a munkába. A projekt vezetése – ebben semmi újdonság nincs – általános áttekintést igényel, az egyes moduloknak vannak felelőseik, akik a saját moduljaikhoz kapcsolt publikációk, workshopok megvalósulásáért felelnek. A projekt alkalmazásában álló kutatók egyébként nem mind az ELTE munkatársai, és a kutatásban aktívan részt vevő kollégák sem mind itt dolgoznak – a Debreceni Egyetem jó néhány munkatársával a csoport évtizedes kapcsolatot ápol. Természetesen nem elhanyagolható a csoport működésével járó adminisztráció sem, ez is majdhogynem egész embert kíván, de itt kell megjegyeznem, hogy ezen a téren az MTA Támogatott Kutatócsoportok Irodája, amelyhez hivatalosan tartozunk, a maga minimálisra szorított bürokráciájával és rendkívüli rugalmasságával nagyon megkönnyíti az életünket. Ami a hallgatókat illeti: az ÁITK egyik legfontosabb jellemzője – nemcsak a szóban forgó projekttel kapcsolatban, hanem általában –, hogy egyfajta tudományos iskolaként is működik, és így természetes, hogy főleg doktoranduszok, de különösen tehetséges BA-s és MA-s hallgatók is bekapcsolódnak a munkájába.
Ötéves időtartamra szól a támogatás. Mit terveznek az utána következő időszakra, hogyan kívánják tovább folytatni?
Öt év hosszú idő is meg nem is egy ilyen kutatás számára. Ha azt nézzük, manapság milyen gyorsan változik az intézményi környezet a hazai akadémiai szférában, kifejezetten megnyugtató, hogy öt évig, majdhogynem középtávon, biztosítottak az álláshelyek és a források a legszükségesebb publikációkra. Ha viszont azt nézzük, mennyi idő kell, amíg egy humántudományi kutatás eléri azt az összetettséget, amelyről már nemcsak az mondható el, hogy valóban jól körülhatárolta a vizsgált jelenségeket és differenciált képet nyújt róluk, hanem amikor már megvan az esélye annak is, hogy az elért összetettségből nemzetközi szinten is újdonságnak számító eredmény szülessen, akkor ez az öt év, mondjuk így, megadja erre az esélyt. Az ÁITK ebből a szempontból szerencsés helyzetben van, hiszen ezt a projektet nem a nulláról kellett indítanunk. Bele is írtuk a pályázatba, hogy egyfajta folytatásaként értjük az előző A filológia mint kultúrtechnika című kutatásunknak, és az ott a projekt vége felé kikristályosodott kérdések – többek között a nyilvánosság-probléma – összetettségének fokozására szánjuk a következő öt évet.
Gondolkodnak-e valamilyen – akár hazai, akár nemzetközi – együttműködésen?
Úgy érzem, hazai együttműködést nem kell külön terveznünk, hiszen a csoport szerkezetéből adódóan jó néhány hazai egyetemmel és kutatóhellyel lazább-szorosabb kapcsolatban állunk. Ezek a jórészt informális kötődések, úgy érzem, ugyanolyan termékeny együttműködést tesznek lehetővé, mint a szerződések. Nemzetközi téren pedig kifejezetten jól állunk, voltak és vannak is idegen nyelvű publikációink, és készülőben is van néhány. A csoport tagjai külön-külön rengeteg személyes külföldi kapcsolattal bírnak, bár ezen kapcsolatok – hivatalos kifejezéssel élve – intézményesülési foka szerintem még messze nem elegendő. A magam egyik legfontosabb feladatának azt tartom, hogy minél többet tegyek ezért. Úgy gondolom, a fiatal és a középgenerációnak egyszerűen nincs más lehetősége, ha megfelelő szinten kívánja művelni a szakmáját, és valóban élő irodalomtudományos problémákkal kíván foglalkozni, mint az, hogy beleszövi magát a nemzetközi tudományosság szövetébe, és kiveszi a részét az egyre nemzetközibb csapatokban dolgozó humántudományos kutatásokból. Az ÁITK ehhez kitűnő bázis.
Kultúraalkotó médiumok, gyakorlatok és technikák. A rögzített nyelv használata a tudományban és az irodalomban témával nyerték el az MTA támogatását a Humán- és társadalomtudományi szekcióban. Megalakult már a kutatócsoportjuk?Természetesen, és a támogatási szerződés által előírt időpontban meg is kezdődött a munka, sőt tulajdonképpen már egy kicsit előbb is. A korábbi kezdésre azért volt szükség, mert a megítélt támogatási összeget tekintetbe véve kellett újratervezni a pályázatban vállaltakat. Az alapvető célkitűzések maradtak, de kissé módosítottuk a pályázatban megfogalmazott munkatervet, pontosítottuk a különböző workshopok időpontjait, kijelöltük a prioritásokat a tervezett publikációk vonatkozásában, az egyes kutatási modulok felelősei pedig egyeztették a teendőket – tehát amennyire tudtunk, felkészültünk a július 1-jei kezdésre. Az új célkitűzések megvalósításához és a hozzájuk kapcsolódó feladatok teljesítéséhez újraszerveződött, átstrukturálódott, új alakot öltött az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport (ÁITK), amely különböző intézményekhez köthető, különböző kutatási témákkal foglalkozó oktatók és kutatók heterogén, ám a közös projekteken – véleményem szerint – rendkívüli hatékonysággal együtt dolgozni képes együttese.
Mekkora terhet rótt ez a szervezés a kutatókra?
Azt kell, hogy mondjam, mindez nem jelentett különösebb gondot, mert az ÁITK megalakulása óta már számos pályázatot nyert, és így bizonyos rutinra tettünk szert mind a pályázatok benyújtásában, mind a kutatások beindításában. Az 1990-es évek elején alakult csoport a 2000-es évek elejétől rendszeresen pályázott hosszú távú kutatási projektekre és nyert kisebb-nagyobb összegeket ezek megvalósítására. Különösen büszkék vagyunk arra, hogy a kutatócsoport munkáját 2003-tól folyamatosan támogatja az MTA, így ettől az évtől kezdődően MTA-ELTE ÁITK néven tevékenykedünk.
Igen szerteágazó témakört határoztak meg. Mivel fog foglalkozni pontosan a kutatócsoport? Milyen főbb pontok, témák szerepeltek a pályázatukban?
A témakör csak első pillantásra tűnhet szerteágazónak, szerintem viszonylag jól körülírható jelenségek vizsgálatára vállalkoztunk. Ehhez persze az kell, hogy világossá váljék az a perspektíva, amelyből a kutatás során kívánunk tekinteni arra, amelyet hagyományosan irodalomnak vagy szépirodalomnak neveznek, valamint arra a tudományágra, amelynek feladata hagyományosan abban áll, hogy értelmezze és historizálja vizsgálódásának tárgyait, ami nagyjából annyit tesz, hogy történetileg elhelyezze, történeti létmódjukban értse meg azokat a szövegeket, amelyeket ez a tudomány irodalomként vagy szépirodalomként azonosít. És ezzel máris eljutottunk a probléma lényegéhez, amennyiben magától értetődőnek vesszük, hogy az irodalomtudomány tárgya a szöveg, ennek a szövegnek történeti a létmódja, az irodalomtudomány feladata az, hogy értelmezze a szövegeket.
A pályázat címében a szöveg terminus helyett mégis „rögzített nyelv” – és annak használata – szerepel.
Amikor azt írjuk, hogy „rögzített nyelv”, akkor éppen a „szöveg” fogalmát akarjuk elkerülni. Amikor azt írjuk, hogy „használata”, akkor azt igyekszünk elkerülni, hogy a rögzített nyelvvel – legyen az írás vagy hangfelvétel – csak egy dolgot lehet csinálni, értelmezni. Amikor azt írjuk, hogy „tudományban és az irodalomban”, akkor ezzel a mellérendeléssel azt a feltételezést igyekszünk elkerülni, hogy a rögzített nyelv használata minőségileg más feltételek mentén történik az irodalmi és a tudományos diskurzusban. Ezen a ponton jön be a nyilvánosság fogalma, amely a kutatási téma egyik kulcsszava. A nyilvánosságot éppen akként a közös térként próbáljuk definiálni, amelyben a rögzített nyelv használatai történnek. Egy felolvasóesten másképp, más konvenciók mentén használjuk a rögzített nyelvet, mint mondjuk egy e-mailen kapott üzenet továbbításakor, vagy egy tanulmány írásakor, esetleg egy kritikai „szöveg”-kiadás készítésekor, ami óhatatlanul más jelentések létrejöttéhez vezet, vagy legalábbis más jelentések létrejöttét teszi lehetővé. Ezek a használatok alkotják azt a speciális nyilvánosságot, amely a rögzített nyelvhez kötődik, azon alapul. Mi arra kívánunk összpontosítani, hogy melyek azok a nyelven kívüli, mondjuk így: nem szimbolikus, vagy más szóval: technikai-mediális feltételek, amelyek a használatot, azaz rögzített nyelvhez kötődő kulturális gyakorlatokat meghatározzák, és hogy ezeknek milyen szerep jut a különböző használatok során előálló szükségszerűen különböző jelentéskonstrukciók létrejöttében. A kérdés az: vajon nem kerül-e túl közel egymáshoz a kultúra és a nyilvánosság fogalma, ha utóbbit (nyelv-)„használatok” együtteseként, előbbit pedig (mindennapos) „gyakorlatok” együtteseként értjük. Ennek tisztázása például az egyik előttünk álló feladat.
Előzetes, lehetséges válaszaik, feltételezéseik minden bizonnyal vannak.
Egy lehetséges válasz az, hogy a nyilvánosság a tág értelemben vett kultúrának olyan különös működési, megvalósulási formája, amelyet a nyelv rögzítésének technikái és a rögzített nyelv használatai határoznak meg. De ez csak egy lehetséges megoldás. A kutatás fő csapásirányának viszont ennyiből elvileg kivehetőnek kell lennie: az irodalommal való tudományos foglalkozás alapjaira kérdezünk rá, és azt kívánjuk megmutatni, hogy ez a foglalkozás – és így a maga konstruálta tárgya, az irodalom – mennyire nem magától értetődő dolog, azaz mennyire annak a kulturális – értsd: technikai, társadalmi – állapotnak a terméke, amelyben kialakult. Az irodalomtudományos munka során véghezvitt műveletek – legyenek azok értelmező vagy nem értelmező műveletek – különös módon transzformálják a kulturális gyakorlatokban aktualizált műveleteket, amelyeket e gyakorlatok médiumain, mesterséges alapzatain hajtunk végre.
Egy kicsit konkretizálva: min dolgoznak jelenleg?
A csoport hosszabb ideje részt vesz a Szabó Lőrinccel kapcsolatos dokumentumok feldolgozásában, kritikai szövegkiadások előállításában, és nem utolsó sorban olyan szövegértelmezések készítésében, amelyek új helyet jelölnek ki a költő számára a kánonban. A következő években a költő műfordítói praxisára és a gyorsírásban fennmaradt feljegyzéseire összpontosítunk. Új feladatként vállaltuk az Újhold folyóirathoz és az Újhold Évkönyvekhez kapcsolódó szerkesztőségi dokumentumok feldolgozását. Ez minden bizonnyal hozzájárul annak az irodalmi nyilvánosságnak a pontosabb feltérképezéséhez, amelynek ezek a kiadványok és a körülöttük zajló munka fontos részét képezték. A csoport munkáját persze elsősorban az irodalomelméleti munka határozza meg. E tekintetben nagy fába vágtuk a fejszénket, hiszen egy a kultúratudományok és az irodalomtudomány, valamint a klasszika-filológia és modern filológiák feszültségektől egyáltalán nem mentes viszonyát részletesen bemutató kézikönyvet is tervezünk megjelentetni, amely persze érvényesíteni kívánja azt az elméleti távlatot, amelyet fent igyekeztem összefoglalni.
Mire fordítják, fordíthatják az elnyert 15 millió forintos támogatást, illetve milyen formában juthatnak hozzá az említett összeghez?
A támogatás kilenc tizedét a kutatócsoport alkalmazásában álló kutatók személyi juttatásaira fordítjuk, mert a szerződés előírja meghatározott számú kutatói státus fenntartását a projekt teljes futamidejére. Mondanom sem kell, mennyire fontos az új álláshelyek létesítése, annál is inkább, mert jelen pillanatban úgy tűnik, rövidtávon kizárólag az akadémia által támogatott kutatócsoport – és néhány, az Európai Unió által (társ)finanszírozott projekt – keretében nyílik lehetőség a fiatal tehetségek megtartására az akadémiai szférában. A másik oldalon persze ez az előírás lényegesen leegyszerűsítette a költségvetésünk újratervezését. A fennmaradó összeget szinte teljes egészében egyéni és csoportos publikációkra fordítjuk, így jelenhet majd meg a következő években a csoport munkatársaitól a kutatási témához kapcsolódó több monográfia, de így jut forrás arra a ciklus végére tervezett kultúratudományos kézikönyvre is, amely reményeink szerint elősegíti majd a tájékozódást a humántudományokban végbement úgynevezett kultúratudományos fordulatról – vagy fordulatokról –, és oktatási segédanyagként is megállja majd a helyét. Ezen kívül minden évre van egy kisebb keret a külföldi tanulmányutak támogatására, elsősorban konferenciákon való részvétel finanszírozására.
Hányan vesznek részt a kutatócsoportban? Bevonnak a munkába doktoranduszokat, mester- vagy esetleg alapszakos hallgatókat is?
A projekt futamideje alatt 4 egész állást kell fenntartanunk, ők a projekt alkalmazottai. Rajtuk és a projektvezetőn kívül körülbelül 10 személy vesz részt aktívan a kutatásban, és körülbelül ugyanennyi kollégára számítunk – ezek közé tartozom én is –, akik majd lazábban, egy-egy esemény vagy feladat végrehajtásának az erejéig kapcsolódnak be a munkába. A projekt vezetése – ebben semmi újdonság nincs – általános áttekintést igényel, az egyes moduloknak vannak felelőseik, akik a saját moduljaikhoz kapcsolt publikációk, workshopok megvalósulásáért felelnek. A projekt alkalmazásában álló kutatók egyébként nem mind az ELTE munkatársai, és a kutatásban aktívan részt vevő kollégák sem mind itt dolgoznak – a Debreceni Egyetem jó néhány munkatársával a csoport évtizedes kapcsolatot ápol. Természetesen nem elhanyagolható a csoport működésével járó adminisztráció sem, ez is majdhogynem egész embert kíván, de itt kell megjegyeznem, hogy ezen a téren az MTA Támogatott Kutatócsoportok Irodája, amelyhez hivatalosan tartozunk, a maga minimálisra szorított bürokráciájával és rendkívüli rugalmasságával nagyon megkönnyíti az életünket. Ami a hallgatókat illeti: az ÁITK egyik legfontosabb jellemzője – nemcsak a szóban forgó projekttel kapcsolatban, hanem általában –, hogy egyfajta tudományos iskolaként is működik, és így természetes, hogy főleg doktoranduszok, de különösen tehetséges BA-s és MA-s hallgatók is bekapcsolódnak a munkájába.
Ötéves időtartamra szól a támogatás. Mit terveznek az utána következő időszakra, hogyan kívánják tovább folytatni?
Öt év hosszú idő is meg nem is egy ilyen kutatás számára. Ha azt nézzük, manapság milyen gyorsan változik az intézményi környezet a hazai akadémiai szférában, kifejezetten megnyugtató, hogy öt évig, majdhogynem középtávon, biztosítottak az álláshelyek és a források a legszükségesebb publikációkra. Ha viszont azt nézzük, mennyi idő kell, amíg egy humántudományi kutatás eléri azt az összetettséget, amelyről már nemcsak az mondható el, hogy valóban jól körülhatárolta a vizsgált jelenségeket és differenciált képet nyújt róluk, hanem amikor már megvan az esélye annak is, hogy az elért összetettségből nemzetközi szinten is újdonságnak számító eredmény szülessen, akkor ez az öt év, mondjuk így, megadja erre az esélyt. Az ÁITK ebből a szempontból szerencsés helyzetben van, hiszen ezt a projektet nem a nulláról kellett indítanunk. Bele is írtuk a pályázatba, hogy egyfajta folytatásaként értjük az előző A filológia mint kultúrtechnika című kutatásunknak, és az ott a projekt vége felé kikristályosodott kérdések – többek között a nyilvánosság-probléma – összetettségének fokozására szánjuk a következő öt évet.
Gondolkodnak-e valamilyen – akár hazai, akár nemzetközi – együttműködésen?
Úgy érzem, hazai együttműködést nem kell külön terveznünk, hiszen a csoport szerkezetéből adódóan jó néhány hazai egyetemmel és kutatóhellyel lazább-szorosabb kapcsolatban állunk. Ezek a jórészt informális kötődések, úgy érzem, ugyanolyan termékeny együttműködést tesznek lehetővé, mint a szerződések. Nemzetközi téren pedig kifejezetten jól állunk, voltak és vannak is idegen nyelvű publikációink, és készülőben is van néhány. A csoport tagjai külön-külön rengeteg személyes külföldi kapcsolattal bírnak, bár ezen kapcsolatok – hivatalos kifejezéssel élve – intézményesülési foka szerintem még messze nem elegendő. A magam egyik legfontosabb feladatának azt tartom, hogy minél többet tegyek ezért. Úgy gondolom, a fiatal és a középgenerációnak egyszerűen nincs más lehetősége, ha megfelelő szinten kívánja művelni a szakmáját, és valóban élő irodalomtudományos problémákkal kíván foglalkozni, mint az, hogy beleszövi magát a nemzetközi tudományosság szövetébe, és kiveszi a részét az egyre nemzetközibb csapatokban dolgozó humántudományos kutatásokból. Az ÁITK ehhez kitűnő bázis.
2012.09.11.