„A legfontosabb cél, hogy elgondolkodtassam az embereket”
Az irodalomtudomány stanfordi professzora, Hans Ulrich Gumbrecht az „Európai Léptekkel a Tudásért, ELTE” kutatóegyetemi TÁMOP-pályázat jóvoltából egyhetes mesterkurzust tartott az ELTE Bölcsészettudományi Karán, 2011. szeptember 14–21. között. Előadásai a jelenkori kultúratudomány, esztétika, médiaelmélet és digitalizáció iránt érdeklődőket invitálták izgalmas utazásra. A professzorral többek közt új könyvéről és az irodalomtudomány oktatásának hiányosságairól beszélgettünk.
A Frankfurter Allgemeine Zeitung légipolgárnak is nevezi. Egyszer azt mondták, hogy Önnél többször a világon talán csak a CIA alkalmazottai szállnak fel és aztán újra le. Budapestről hová vezet majd az útja?
Ha már említette, innen épp Frankfurtba megyek, ahol előadást tartok. Ugyanakkor ennél sokkal izgalmasabb utazás vár rám novemberben, amikor Lisszabonból Madridba, onnan pedig Berlinbe utazok – munka céljából. Jóval érdekesebbnek találom a munkával egybekötött utazást. Gondoljon bele: ha csak pihenni jövök Budapestre, nem lett volna alkalmam közvetlenül érintkezni fiatal magyar értelmiségiekkel, továbbá nem beszélgetnénk itt, ebben a csodálatos teremben. A munkám által sokkal több közvetlen benyomást szerzek azon országok, városok társadalmi, gazdasági helyzetéről, ahol éppen tartózkodom.
Intellektuális pillanatfelvételeket készít különböző tartózkodási helyeiről: megfigyeléseket tesz a hétköznapokról és a kulturális színhelyekről. Magyarországról is készül felvétel? Hogyan fest majd?
Azt, hogy mit írok majd a Budapestről szóló anyagba, még nem tudom. Nincs előzőleg kialakított stratégiám ezzel kapcsolatban, az ötletek a legváratlanabb pillanatokban törnek rám: borotválkozás, vagy fogmosás közben. De szerintem Ön igazából arra kíváncsi, hogy szeretem-e a várost. Ami a leginkább ámulatba ejtő Budapestben – a csodálatos épületek és terek mellett -, hogy Közép-Európa többi nagyvárosához képest itt mások a fények, az utcák illata, az emberek öltözködése, gondolkodása és gesztikulációja. Tetszik, hogy a magyarok minden beszélgetést nagyon komolyan kezdenek, aztán elég hamar élettel teli, dinamikus párbeszédet lehet kialakítani velük. Banálisan hangzik, de Budapest számomra egy nagyon érzéki város – rengeteg mediterrán vonást visel magán. Ugyanakkor erős tartózkodást érzek a magyarokban, bizonyos melankólia lengi őket körül. A brazil és portugál kultúrának van erre egy szava: „saudade”. Ez egy keserédes, mély érzelmi állapot, amit egyfajta nosztalgikus, melankolikus vágyakozás vált ki valaki, vagy valami után, amit, vagy akit nagyon szeretünk.
Miért fogadta el az ELTE meghívását? Mit hallott az Egyetemről?
Az Egyetemről egészen addig nem hallottam, amíg több mint két évvel ezelőtt Kelemen Pál levélben felkeresett. Megkért, hogy írjak bevezetőt egy filológia-kötethez. (Kulturtechnik Philologie: zur Theorie des Umgangs mit Texten. Szerkesztette: Kelemen Pál, Kulcsár Szabó Ernő, Tamás Ábel, Heidelberg, Winter, 2011) Akkor azt feleltem, amit minden felelősségteljes ember mondott volna: talán igen, de előtte el kell olvasnom azokat a tanulmányokat, amelyek a könyvben szerepelnek majd. Ezt a hozzávetőlegesen húsz cikket – egy kivételével – fantasztikusnak találtam. Nem kis túlzással, intellektuális életem egyik legnagyobb meglepetése volt ezen következetes írások elolvasása. Később Kelemen Pál barátom megkérdezte, hogy nem jönnék-e meglátogatni az egyetemet. Azonnal igent mondtam. Mindig is mély szimpátiát éreztem Magyarország iránt.
Miben rejlik az ELTE-n tartott előadások fontossága?
Az, hogy miért, vagy mennyire fontosak az előadások, nem nekem kell megítélnem. Az én feladatom, hogy a lehető legjobban felkeltsem a hallgatóság figyelmét azzal a témával kapcsolatban, amelyről előadok. Kelemen Pállal sokat beszélgettünk arról, hogy mi lehet érdekes az itteni hallgatók, illetve professzorok számára. Azt hiszem, egy előadónak a gondolatébresztésnél, a hallgatóság elgondolkodtatásánál nincs fontosabb küldetése, vagy jelentősebb célja.
Miként kapcsolódnak egymáshoz az előadások témái?
A témák közötti koherenciát nehéz megtalálni. Már idős ember vagyok, relatíve sok könyvet és tanulmányt írtam életem során, így a hat nap hat előadása is nagyon különböző. A témák közötti konvergencia talán az a lehetetlen vágy, amely mindig arra sarkallt, hogy kifejezzem magam – sokszor olyan szituációkban is, amelyek idegenek számomra. Csakúgy, mint az 1926 című könyvemben, ahol arról írtam, hogy milyen lehetett 1926-ban élni. Elragadtatást érzek, amikor úgy férkőzhetek egyre közelebb az önkifejezéshez, hogy számomra ismeretlen helyzetekbe képzelem magam.
Tapasztalatai szerint milyen hiányosságai vannak az irodalomtudomány oktatásának Európában?
Attól tartok, hogy nemzetközi szinten az irodalomtudomány oktatásának jelenlegi, bevett metódusa inkább meggátolja, ahelyett, hogy buzdítaná az embereket az irodalommal való foglalkozásra. Az irodalomtudományt oktatók többsége nézőpontokat, szemléleteket erőltet a hallgatókra: „én megmutatom a helyes módját annak, hogyan kell olvasni és szöveget értelmezni”. Miért akarnák a hallgatók elolvasni az adott szöveget, ha valaki már előtte elmondta, miről szól, mit kell gondolni róla? Ezzel szemben az angolszász irodalomoktatási módszer az olvasás technikájára tanít. A rendszer hiányossága, hogy nyomást gyakorol az emberre, amely szerint létezik jó és rossz olvasási módszer. Amikor költészetet tanítok, arra törekszem, hogy újradolgozzam, újraértelmezzem a szöveget. Amennyiben a költemény olyan nyelven íródott, amelyet én is értek, először az eredeti szöveget olvasom fel a hallgatóim számára, hogy megérezzék azt az atmoszférát, amely az eredeti írást körüllengi – ezután térünk csak át a fordítás felolvasására. Utána azokat a főbb vonalakat, pontokat ismertetem a versben, amelyek érdekesek lehetnek a hallgatók számára. De azt mindenképp elkerülöm, hogy elmondjam nekik: mit és hogyan kell olvasniuk és mit kell felfedezniük az adott szövegben.
Jelenleg egy új könyvön dolgozik. A kötet befejezése után milyen tervei, céljai vannak a jövőt illetően?
A legújabb könyvemnek már az utolsó fejezetét írom – a történet az 1945 utáni évtizedről szól. Úgy kívánom bemutatni ezeket az éveket, mint a lappangás idejét, azokat a rejtett folyamatokat mutatom be a jelen társadalmában, amelyeket nem tud senki felfogni, amelyeket senki sem ért. A következő tervem Diderot életrajzának megírása. Ez nem egy klasszikus értelemben vett biográfia lenne, amelyben a filozófus születési körülményeit, vagy munkásságát taglalnám. Egy kisebb kiadást képzelek el, amely magában foglalná Katalin orosz cárnő és Diderot kapcsolatát. A francia filozófus három hónapot töltött Szentpéterváron, és a pletykák szerint szerelmi viszony szövődött közte és a vonzó cárnő között. A könyv különlegessége, hogy alapvetően szituációkat írna le Diderot életéből – olyanokat, amelyekbe úgy érzem, én is könnyen bele tudnám élni magam.